Amikor korábban beszélgettünk, azt mondta humorosan, másfél évig senki ne kérdezze meg, hogy van. Ezért inkább azzal indítanék, hogyan telnek a napjai mostanában?
Horváth Éva: Óriási előrelépés történt az állapotomban, ugyanis nemrég hazaengedtek. Majdnem napra pontosan négy hónapot töltöttem kórházban, és őszintén mondom, más emberként jöttem ki. Megtanultam előnyömre fordítani ezt a katasztrofális és borzalmas helyzetet. Nem épültem volna fel a hagyományos orvoslás vívmányai nélkül, viszont a természetgyógyászat eszközeibe is belevetettem magam, a kettő ötvözete segítette a gyógyulást. Közben megpróbáltam válaszokat keresni, például arra, mit akart üzenni nekem a sors ezzel a szerencsétlenséggel. Vagy a baktériumfertőzéssel.
Mit lehet tudni erről a baktériumról, miért hátráltatta ennyire a gyógyulást?
H. É.: A baleset után egy csatornába estem, innen jutott be ez az úgynevezett E. coli baktérium a nyílt lábszártörésembe. Egyébként az orvosom szerint egy ilyen törés esetén ez szinte borítékolható volt. Emiatt aztán napról napra változott a diagnózis, ezért is kellett hétszer megműteni. Csak a műtőasztalon szembesültek vele, milyen károkat okozott az alattomos baktérium. Volt, hogy már azt hittük, tovaszállt, aztán mégis visszatért. Ez pedig megnehezítette a kezelést és a szóba jöhető gyógymódokat.
Az egyik operáció után azt mondták, talán levágják a lábam, de én ebbe nem is akartam belegondolni.
Egyébként ha a másik irányba esek el a robogóval, valószínűleg keresztülmennek rajtam az autók, és jó eséllyel meghalok. Szóval minden nézőpont kérdése.
Tehát az amputáció egy reális forgatókönyv volt?
H. É.: Abszolút, sokáig Damoklész kardjaként lebegett felettem ez a lehetőség. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor megkérdezték: normális lábat akarok, vagy egy jól működőt? És ezt teljesen komolyan gondolták. Én az előbbit választottam. Az orvosok kőkemény harcot folytattak a lábam megmentéséért. Minden követ megmozgattak. Amikor valamelyest stabilizálták az állapotom, kaptam egy bivalyerős antibiotikumot, amitől folyamatos rosszulléteim voltak. Ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy a nap 24 órájában hányingerem volt. Egy hónapig kellett szednem. Ez meg is tört kissé.
Ekkor volt a legmélyebb ponton?
H. É.: Talán igen. Például az online természetgyógyász-képzésem első órája előtt hányáscsillapítót kértem a nővérektől, mert legalább a beköszönés alatt nem szerettem volna öklendezni. Le is dobtam 12 kilót. De nem volt hiábavaló a tanulás, ugyanis ennek és az egyéb gyógymódoknak, beavatkozásoknak hála, már csak elenyésző mértékben van jelen a szervezetemben a baktérium. Ezért is engedtek haza.
Illetve azt is látták, hogy az elmémre is kezd hatással lenni a négy hónap magányos kórházi lét.
Egyáltalán nem fogadhattam látogatókat. Hiába próbáltam elfoglalni magam, tanultam, olvastam, filmet néztem, a végére egyértelműen a hospitalizáció jeleit mutattam.
Ez mit jelent pontosan?
H. É.: Olyan betegeknél fordul elő, akik hozzám hasonlóan hosszabb időt töltenek kórházban. Ez egyfajta elmagányosodás, depresszív állapot. Eleinte azt vettem észre, hogy furcsa dolgokat kezdtem el csinálni. Például éjszakákat töltöttem azzal, hogy amerikai sorozatgyilkosok után nyomoztam. Orvosi kórképeket kezdtem el nézni, arról milyen változások történtek az agyukban a bűncselekmények elkövetése után. Konzultáltam a pszichológusommal, és azt mondta, a nővérek amúgy is kezdik rajtam látni a különböző tüneteket. A következő lépcsőfok a tikkelés, a folyamatos kézjárás és az éber alvás lett volna. Idáig nem jutottam el, mert hazaengedtek. A kórházi dolgozóknak nem lehetek eléggé hálás, eszméletlen munkát végeztek, remekül viselték a gondomat.
A baktériumot félig-meddig legyűrte, hogyan tovább?
H. É.: Most ott tartunk, hogy a csípőmből kivettek öt centit, és azt ültették be a lábszárcsontom helyére, mivel azt a baktérium elpusztította, miután átjutott a csontos állományba.
Ez azt jelenti, az egyik lábam valamennyivel biztosan rövidebb lesz a másiknál.
Nem tudjuk pontosan, mennyivel, mert még nem terhelhetem. Tulajdonképpen most leszek a startvonalnál újra. Lassan indulhat a rehabilitáció. Az azonban biztos, már semmi nem lesz ugyanolyan, mint a baleset előtt.
Mennyiben befolyásolja ez az életminőségét?
H. É.: Csak úgy tudtam elkerülni az amputációt, ha fixálják a bokámat, tehát már sosem fogom tudni mozgatni. A bokaprotézis jobb megoldás lett volna, de ahhoz ép izmok és ízületek kellenek, amik nekem már nincsenek ott, mert megette a baktérium. Ezért ez maradt az egyetlen lehetőség. A gyerekek után nem fogok tudni futni. Számos mozgásforma is teljesen lehetetlenné vált. Bízom benne, hogy idővel biciklizhetek majd, de még ez sem biztos.
A kisfiai, Kristóf és Alex mit tudnak az állapotáról?
H. É.: Annyit, hogy anya kórházban van, és gyógyul. Vannak napok, amikor ők is nehezen bírják, hogy csak videóhívásban látnak, ugyanis Balin vannak a második otthonunkban az édesapjukkal. A legszomorúbb az egészben, hogy ezt az ellopott időt sosem fogjuk visszakapni. A szülinapokból, az iskolai rendezvényekből és egyáltalán a mindennapjaikból mind kimaradok.
Kétszer sírtam a kórházban, egyszer, amikor ránéztem a lábamra az első műtét után, másodszor pedig amikor hazamentek karácsonykor a fiúk.
Holott én egyáltalán nem vagyok sírós típus. De ott eltört a mécses, mert éreztem, hogy hosszú ideig nem fogunk találkozni.
Mikor ölelheti őket magához a legközelebb?
H. É.: Júniusban lesz vége az iskolának, utána jönnek haza. Legszívesebben már most hazarendelném őket, de tudom, nem lehetek ennyire önző. Nem forgathatom fel az életüket. Ott megvan a napi rutinjuk, a barátaik, a megszokott környezet. Már a nehezén túl vagyunk, ezt a két hónapot valahogy csak kibírom.
Kik segítenek most a mindennapokban?
H. É.: A szüleim ideköltöztek hozzám, nélkülük nem tudnék boldogulni. Egy új élet vette kezdetét, amióta hazaértem. A nővérek figyelmeztettek is a kórházban, nehéz lesz visszazökkeni. Akkor nem értettem, mire céloznak, de már pontosan tudom.
Nem könnyű szembesülni azzal, mennyire kiszolgáltatott vagyok.
Az olyan hétköznapi dolgok is, mint a mosogatás, komoly fejtörést okoznak, mert járókerettel nem tudom odavinni a poharat, muszáj beleülnöm a tolószékbe. Gyakorlatilag mindent újra kell tanulnom az állapotomnak megfelelően.
Mi az, ami legjobban hiányzik a hétköznapi életből?
H. É.: Egy forró fürdő a kádban. Imádom áztatni magam, ez egyfajta szeánsz volt a számomra. Csakhogy a házban a kád a felső szinten van, ahova lépcső vezet. Ezért erre még egy jó ideig várnom kell.
A sztárvilágban több jóbarátja van. Kik voltak ön mellett az elmúlt hónapokban?
H. É.: Vásáry André sokszor tartotta bennem a lelket. Rubint Réka üzenetét sosem felejtem el, meghatódtam rajta, ő különféle meditációkat is küldött rendszeresen. Dér Heni és Laky Zsuzsi is gyakran írtak. És még Rékasi Kari is borzasztó készséges, pedig előtte semmilyen viszonyban nem voltunk. Azért kerestem meg, mert hasonló cipőben járt, mint én. Egyszer egy napig a szerelme voltam a Barátok köztben, ezzel hívtam fel, mert még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán emlékszik rám. Fantasztikusan támogató volt.
Érdekes volt megélni, mennyire megszűrte a barátaimat ez a borzalom. Vannak, akik még egy üzenetet sem írtak, pedig azt hittem, jóban vagyunk, és a fordítottjára is van példa.
Ebből rengeteg erőt merítettem, ahogy abból a sok száz támogató üzenetbő is, amiket a közösségi médiában kaptam. Igaz a mondás, bajban ismerszik meg a barát!
Az interjú elején azt mondta, más emberként jött ki a kórházból. Hogyan formálta a személyiségét ez a drámai időszak?
H. É.: Noha fizikálisan tolószékben jöttem ki a kórházból, mentálisan erősebb vagyok, mint valaha. Elképesztő mennyiségű türelmet tanultam, mert ha nem tudhatod, mit hoz a holnap, iszonyúan kitolódik a toleranciaküszöböd. Furán hangzik, de úgy érzem, elpusztíthatatlan vagyok. Már nem akarom megfejteni, miért kaphattam ezeket a csapásokat, inkább arra koncentrálok, mi a feladatom a jelenlegi élethelyzettel. Egyet biztosan tudok: a jövőben szeretnék valamilyen formában segíteni másoknak.
Mikor fog fellélegezni, és azt mondani, „túl vagyok rajta?”
H. É.: Ha az orvosaim egybehangzóan azt mondják, indulhat a rehabilitáció. Most is szedek antibiotikumot, tehát még mindig nem teljesen a saját kezemben van a sorsom. Ha zöld lámpát kapok a rehabilitációra, onnantól akaraterőből és kitartásból úgyis megcsinálom. És ez akár néhány héten beül megtörténhet. Remélem, egy napon újra le tudok huppanni a gyerekek mellé a homokozóba. Minden erőmmel ezen leszek!
Kiemelt kép és fotók: Schumy Csaba
