Szinte beleszületett a régiségek világába Molnár Viktor, a Kincsvadászok kereskedője, ugyanis édesapja gyűjtő, így hamar elsajátíthatta az apró fortélyokat. „Gyakran előfordult tinédzserként, hogy buli után csak zuhanyozni mentem haza, és már indultunk is a bolhapiacra. Fantasztikus társaság verődött össze ebben a szakmában a 80-90-es években, az volt az aranykor. Nagy beszélgetések, iszogatások, zsugapartik voltak. Öröm volt a részesének lenni.”
„Mintha sztrókot kaptam volna”
Mindezek ellenére Viktor sokáig egyfajta kiegészítő foglalkozásként tekintett erre az egészre. „Időnként teljesen eltávolodtam tőle. Például informatikai cégben társtulajdonos voltam, és az internetes kereskedelembe is alaposan belekóstoltam” – idézi fel ifjú éveit a vállalkozó.
Aztán egy véletlennek köszönhetően visszatalált a műtárgyak világába. „Az akkori barátnőmmel gondoltunk egyet, és megcsináltuk az első nagyobb beltéri bolhapiacot a Bálna aljában még 2014-ben. Annak a sikerén felbuzdulva, nyitottam meg ott az első üzletemet. Ha az nincs, talán ma teljesen máshol tartanék. De utána sem ment minden úgy, mint a karikacsapás, mert mialatt mással foglalkoztam, teljesen megváltozott ez a piac. Olyan érzésem volt, mintha sztrókot kaptam volna, újra kellett tanulnom járni – ismeri el. – Később el is kellett költöznünk a piaccal. Ezután jött létre az Amikor Galéria, ami hangulatában és filozófiájában is egyedülálló ebben a színes kavalkádban. Nem számít, mikor készült egy tárgy − találunk neki helyet!”
Két éve kettesben
A galériában nemcsak ő, hanem a legidősebb fia, a 19 éves Félix is sok időt tölt. „13 éves korom óta apával lakom, édesanyám és a két öcsém már bő egy éve Spanyolországban él. Elég könnyen megy az együttélés, mivel sokban hasonlítunk. Mindketten szeretjük a társaságot, imádunk menni. Rajongunk a 70-es évek rockzenéjéért, koncertekre is sűrűn járunk együtt, sőt néha még a barátainkkal is közösen találkozunk. Ő nem egy hagyományos apafigura, és ennek nagyon örülök. Egyébként még a takarítás sem okoz gondot általában, én lakom az alsó szinten, ő a felsőn, a lakrészem tisztán tartása az én feladatom − meséli lelkesen a fiatalember.
Nemhogy apaként és lakótársként, de főnökként sincs rá panasza. – Ugyan nem kapok fizetést, de ha jól elvégzem a rám osztott feladatokat, elmehetek különböző koncertekre, eseményekre, nyilván észszerű kereteken belül. Kezdetben csak nyaranta dolgozgattam a boltban, aztán egyre gyakrabban. Még mindig az iskola az első, idén fogok érettségizni egy gazdasági technikumban, de amikor tudok, bemegyek segíteni. Szeretek a vevőkkel beszélgetni, az internetes feltöltéseket én intézem, emellett mindig van olyan teendő, ahol jól jön két kéz. Szeretem ezt a világot, ám egyáltalán nem biztos, hogy én fogom majd továbbvinni. Mindenképpen tervezek továbbtanulni, és aztán meglátjuk, mit hoz a jövő” − mondja bölcsen Félix.
Nincs szerepcsere
Ebben édesapja is maximálisan egyetért, van, amivel azonban vitatkozna a fiával. „Vannak erősségeim is, de borzalmasan rossz főnöknek tartom magam, nem vagyok következetes, nem tudok rendszerben gondolkodni, úgyhogy ezt még mindig tanulom. Egyébként nem is szeretném, ha Félix bármikor is így tekintene rám, mert én elsősorban az apja vagyok. Az a feladatom, hogy minél több utat mutassak neki, ő pedig eldöntse, melyiken indul el. Nem szeretném, ha olyan lenne, mint én, mert mindent lehet jobban csinálni. Boldog lennék, ha egy napon átvenné a stafétát, de biztosan nem fogom erőltetni, mert az különben sem vezetne sehová.”
Pörköltben a legjobb
Molnár Felix nem tagadja, nem éppen a konyhában érzi magát a legotthonosabban. „Talán az olasz tésztákat csinálom a legjobban, őszintén szólva, azokat is inkább fogyasztani szeretem. Apa inkább levesekben, sültekben meg pörköltben utazik, az az ő reszortja otthon.”
Kiemelt kép és fotók: Trenka Attila/fotocentral.hu
