Isten éltesse sokáig, áprilisban tölti be az 50-et. Mi ennek a fél évszázadnak a mérlege?
Kökény Attila: Szerencsére sok jó és kevés rossz történt velem. Tizenhat évesen hagytam abba az iskolát, és mentem el dolgozni az éjszakába, de már akkor mindenem volt a zene. Vendéglátóhelyeken énekeltem, zongoráztam itthon és külföldön, Amerikában, Németországban, Rómában, Svájcban… Cigányéletet éltem, de szerettem. Jó érzés volt nyakkendőben, öltönyben este kilenctől hajnali négyig-ötig szórakoztatni az embereket. Annak persze nem voltam tudatában, hogy mennyi mindent elvesztek ezzel. Nem folytattam tovább a zeneiskolát, pedig szerettem a klasszikus zenét, a dzsesszt, erre akartam továbbmenni. Viszont annyi pénzt kerestem, ami boldoggá tett. Részben azzal, hogy támogathatom a szüleimet, másrészt amit csak akartam, megvehettem magamnak. Aztán volt olyan is 21 évesen, hogy hullámvölgybe kerültem, semmi pénzem nem volt, még buszjegyet sem tudtam venni. Ilyen hektikus volt annak idején a mi szakmánk.
Mit szólt volna ahhoz, ha a gyerekei egyszer azt mondják: apa, mi sem tanulunk tovább.
K. A.: Szerencsém van, mert ez fel nem merült bennük. A nagyobbik fiam kéttannyelvű suliba járt, utána jött a vendéglátás, rendezvényszervező lett. Most kiderült róla, van tehetsége az énekléshez. A kisebbik fiam konziba jár, hangszerel, zenét szerez, zongorázik, énekel. Megfogja a basszusgitárt, a gitárt, perfekt beszél angolul. Hogy mi lesz belőle, majd meglátjuk. A lányomnak ugyan vettem egy csellót, elképzeltem, milyen szép lenne csellósnak, aztán a hangszer azóta is csak porosodik, hozzá nem nyúl. Férjhez ment, neki a család jelenti karriert. Éppúgy, ahogy az édesanyjának. Van négy unokám, hálás vagyok a Jóistennek, hogy teljes és boldog az életem, életünk.
Egy olyan életforma mellett, ahogy annak idején élt, hogy fért bele a család, a három gyerek? Hogy tudott jó férj, jó apa lenni?
K. A.: Az első házasságom nem sikerült, túl fiatalok voltunk. Jött a szerelem, és ahogy jött, öt év múlva el is múlt. Elváltak útjaink. Innen van a nagyfiam. A második feleségemmel, Arankával, hála a Jóistennek, 27 éve élünk együtt. Nem azt mondom, hogy folyamatos szerelemben, de azt mondhatom, a szerelem időről időre mindig fellángol köztünk. Egyébként a feleségem apukája zenész volt, így neki nem volt probléma az én hektikus életmódom. Hálás vagyok a feleségemnek, mert első perctől kezdve főállású feleség és édesanyja. Ő tartotta össze a családunkat, főz, takarít. Azt se tudom, mennyi a villanyszámlánk, mindent ő intéz. Közben felnevelte a gyerekeinket, tanult velük, hozta-vitte őket különórákra, ha kellett, veszekedett velük. Ezekből én mindig kimaradtam. Tettem a dolgomat, és kerestem a pénzt.
Azt mondta, cigányéletet élt. Folyik az ereiben cigány vér?
K. A.: Anyai és apai részről is igen. A felmenőim, az oldalági rokonaim mind cigányok, cigányzenészek. A bátyám cigányprímás, a másik bátyám zongorista, az egyik unokaöcsém most kapta meg a Liszt-díjat.
Többször mondta, hálás a Jóistennek. Felnőtt fejjel tért meg. Úgy is él, hogy az Istennek tetsző legyen?
K. A.: Próbálkozom, de nincs bűntelen ember. Amióta megtértem, nem dohányzom, nem iszom. Korábban sem voltam alkoholista, nappal egy kortyot nem ittam, de amikor elindult az éjszakai munka, ültem a zongoránál, és bizony lecsúszott másfél liter whisky. Hozzá a cigaretta. Akkoriban még jól bírta a szervezetem az italt, aztán ahogy múlt az idő, már nem annyira, egyre jobban megártott. A Jóisten segített, hogy felhagyjak a káros szenvedélyeimmel. Még arra is teszek kísérletet, hogy a számat tisztán tartsam. Csúnyán beszéltem, káromkodtam, sajnos ez családi örökség, de nagyjából mára ezzel is felhagytam. Biztos vagyok benne, sok minden van, amit ha újrakezdhetnék, másképpen csinálnék. De azt gondolom, mindennek rendelt ideje volt és van.
Soha semmiből nem csinál titkot, vállalja önmagát, a múltját.
K. A.: Engem sokan ismernek, ahogyan a múltamat is. Hogyan is engedhetném meg magamnak, hogy bírnék az emberek, a barátok, a családom szemébe nézni, ha összevissza hazudoznék? Szent embernek állítsam be magam? Én olyan emberrel még nem találkoztam. Mint a pincér, a sátán is benyújtja előbb-utóbb a számlát.
Visszatérve a családra, négy unokája van. Hogy szólítják a gyerekek?
K. A.: Papa, papám. Büszke vagyok rá, hogy az unokáim rajongásig szeretnek. Voltam nyaralni, a nagyobb sírva küldött üzenetet, hogy jöjjek haza, mert hiányzom neki. A másikat, amikor a múltkor az ölembe vettem, megpuszilt, fogta a szakállamat, és csak annyit mondott: ’Szeretlek, papa.’ Elképesztő, mennyi szeretetet kapok tőlük, de én is bőségesen adok nekik.
Kiemelt kép és fotók: Archív
