Délelőtt keressük, már órák óta talpon van. Fertőszögi Péter éppen e-mailekre válaszol, amiknek a száma az utóbbi időben igencsak megnőtt. „Nehezen érem magam utol” – mondja elöljáróban, hozzátéve, nem panaszkodik. Kimondottan szerencsés embernek tartja magát, mert azzal foglalkozik, amit szeret.
Hálás a feleségének
Sőt a családja szerint a munkája a legfőbb szórakozása. „Hogy munkamániás vagyok, arra a feleségem és a gyerekeink is rendszeresen felhívják a figyelmem – mosolyodik el a művészettörténész. – Persze már megszokták, hogy az irodámban ülök, vagy éppen ugrom, ha beérkezik egy hívás, mert meg kell néznem egy fontos gyűjteményt. Szeretek gyorsan reagálni. A családom ezt elnézi nekem, amiért én nem lehetek elég hálás. A feleségemnek, Zsuzsinak különösen sokat köszönhetek. Ugyanis ő maradt otthon a gyerekkel, hogy én szabadon dolgozhassak, és hogy ne kelljen bébiszittert fogadnunk. Mondhatni, részben feláldozta lakberendezői karrierjét a családunkért. Persze közben felnőttek a gyerekek, ma már mind önállóak, dolgozik és maga osztja be az idejét.”
Megvan az örökös
A fiaik közük az egyik jogász lett, a másik kertépítéssel foglalkozik, és mint meséli, egy szem lányuk, a huszonkét éves Zsófi talán követi őt a pályán. „Legalábbis részben, még nem tudni, mi lesz belőle – folytatja mosolyogva az édesapa. – Ő most kint tanul Milánóban a Bocconi Egyetemen, aminek a közgazdaság mellett van egy speciális művészeti ága. Itt képzik a nagyobb aukciósházak vezetőit. És Zsófinak elképesztő érzéke és tehetsége van a művészethez. Legalább olyan jó színésznő lenne, mint amilyen jó festő… Örökölte a művészi vénát. Tizenhat éves volt, amikor megfestette a saját portréját nekünk ajándékba, kint is van a falon. Rengeteget beszélünk a művészetről, annak minden aspektusáról, de mások vagyunk. Én egy jóval akadémikusabb szemléletű művészettörténész vagyok, ő azonban több mindent, más összefüggéseket vesz észre egy-egy színdarabban, műtárgyban vagy irodalmi műben, amikor megnézi vagy elolvassa azt. Ez annak is köszönhető, hogy más világban nőttünk fel – magyarázza. – Az én fiatal koromban minden még sokkal lassabb volt, így több idő maradt kutatni, alaposan elmélyedni az összefüggésekben. De azt nem győzöm mondogatni a diákjaimnak az akadémián, hogy ez most sem spórolható meg, és ha igazán jó műtárgyszakértőkké akarnak válni, ahhoz legalább nyolc-tíz évet el kell tölteniük a szakmában.”
„A munkám minden percét élvezem”
Péter hazánk egyik legtöbbre tartott műtárgyszakértője, de ehhez neki is végig kellett járnia a szamárlétrát. „Régésznek készültem. Hogy A Tenkes kapitánya című könyv miatt, vagy azért, mert édesanyám is művészetekkel foglalkozott, esetleg a történelemórák voltak rám erős hatással, azt nem tudom. De tizennégy éves koromtól minden nyáron a szekszárdi múzeum régészeivel ásatásokra jártam. Az egyetemen dőlt el, hogy nem régész, hanem művészettörténész leszek, és ekkor már nagyon is érdekelt a műkereskedelem világa. Ötvenhét éves koromra meg ’kincsvadász’ lettem, ráadásul a tévében – neveti el magát. – De elképesztően jólesik, amikor az utcán odalépnek, és elmondják, hogy nézik a műsort, vagy hogy csinálhatnánk-e egy közös képet. Legutóbb például egy fiatalember úgy tért be hozzánk az aukciósházba, hogy azt a Zsolnay kerámiát keresi az édesanyjának, amit Fertőszögi Péter vásárolt meg a Kincsvadászokban. Tehát a műsor csak még tovább színesítette mindazt, amivel foglalkozom. Büszkén mondhatom, hogy a munkám minden percét élvezem.”
Hivatása az élete
Péter nem ismeri a munkaidő fogalmát, akkor is dolgozik, ha épp kutyát sétáltat vagy olvas. „Ehhez a kettőhöz egyébként ragaszkodom. Korán kelek, és miután megittam a kávémat, leülök olvasni. Többnyire olyan könyvet persze, ami a szakmámba vág. De én egy aukció katalógusát is örömmel állítom össze, nekem ez egyfajta szórakozás – meséli nevetve. – Reggelente vagy esténként pedig, miközben Nudlival, a kutyusunkkal járjuk a környéket, az aznapi vagy a másnapi teendőimet rendszerezem a fejben.”
Kiemelt kép: TV2
