Pedig Gobbi Hilda valósággal imádta a nyaralót, hazánk legnagyobb írói, költői, színészei és képzőművészei fordultak itt meg, és meg is ihlette őket a Visegrád környéki táj. De vajon mi a története a villának, és hogyan került a néhai színésznőhöz?
Így néz ki most Gobbi Hilda nyaralója, íme!
Előbb vette meg, mint látta
A színésznő 1970 körül vette meg Visegrádon, az Áprily Lajos völgyben a nyaralóját, egész pontosan egy meredek telket. Tolnay Klárival kirándult arrafele, aki ismerte az ott élő Török Rezső írót, akihez betértek, és aki megkínálta őket whiskyvel, pedig még csak délelőtt 11 volt. Hilda áradozott a környék szépségéről, erre az író megjegyezte, van neki itt a közelben egy eladó telke. Papír került az írógépbe, aláírták a szerződést, Tolnay és Gobbi csak ezután mentek el megnézni, mit is vett a színésznő. Se kút nem volt, se víz nem volt, se út nem volt, nem volt ott semmi. „És mégis! Szerelmes lettem az egészbe!” – mesélte Gobbi Hilda Moldoványi Ákos Kertész legyen, ki boldogságra vágyik! című, 1987-ben megjelent könyvében.
A színésznő kutat ásatott, 43 méter mélyen találtak vizet. Ez a munka többe került, mint a telek. „Én már azt mondtam: uraim, kerül, amibe kerül, ha a Föld másik oldalán jönnek is ki, de szerezzenek vizet! Lett víz és van most is.” A telken, melyre nyaralót építtetett, nova szőlő nőtt, egy dzsungel volt az egész. Évekbe telt, mire rendbe tetette, ide-oda mindenféle növényt ültetett. „Tulajdonképpen össze-vissza vacakoltunk, de én azt hiszem, hogy irtózatosan szép és jó, mert nincs benne semmi tervszerűség. Csak annyi, hogy azért ne legyen őserdő, ugyanakkor zárt területté váljon, legyenek kis, virágos részek, bennük cinea, tátika, rozmaring, ilyesmik. A törekvés az volt, hogy ne nagyon lássanak be, ha lehet, mert ott az ember a természettel van együtt, és a pihenés célját szolgálja, nem azt, hogy locsi-fecsizzünk jobbra-balra.”
„Hány színe van a zöldnek?”
A könyvben az erős dohányos Gobbi Hilda elmeséli, hogy a madarak mindig szétszórták a csikkeket, hiába etette őket, de jöttek őzek, rókák is a telekre, a padlásra pedig denevérek költöztek, melyektől először félt. „Tulajdonképpen, ha szabad azt mondanom, én az igazán boldog perceimet a természetnek köszönhetem. Ezt nagyon komolyan mondom. És egy-két színházi pillanatnak… én tizenhat éve ugyanazon a helyen ülök és pasziánszozom vagy írok, s akkor is ugyanazt látom, ez döbbenetes. Azt mondják, mit nézel ezen?! Istenem, hát tudjátok ti, hogy hány színe van a zöldnek? Atyaisten! Én csodának tartom ezt az egészet!”
Konyhakertet művelt, aminek ugyan semmi értelmét nem látta, de hitt abban, hogy ez az embernek a földhöz való ragaszkodása azonkívül, hogy élete végén a földbe teszik. Azt vallotta, a kertészetet nem lehet könyvekből megtanulni, sokkal többre tartotta azt a tudást, amit egy paraszt bácsitól tízperces beszélgetés alatt elsajátított.
Pénzhiány miatt patkókerítés
Számos barátját látta itt vendégül, és mindenki rácsodálkozott a patkókból készült kerítésére, kapujára, melyet a pénztelenség miatt épített. „Igen kevés pénzem volt az építkezés végén, a színház portásától kezdve a legjobb barátaimon keresztül az államig tartoztam mindenkinek… Egyik éjjel megálmodtam, reggel fölébredtem, és rögtön fölrajzoltam egy papírra, hogy patkóból kell csinálni. Onnan kezdve másfél évig vidéki körútjaimon – mindenféle irodalmi estek is voltak benne – mindig egy órával előbb a kovácshoz mentem. Jó napot kívánok… tessék szíves lenni patkót adni! Tessék, vegyen!”
Így gyűjtötte össze a patkókat, majd egy Tahiban dolgozó lakatosmester elkészítette a kerítést. Szamárfogattal vitték fel a hegyre hozzá. Rövid időn belül olyan híres lett, hogy utánozni kezdték a patkókerítést. A hírnévnek ára is volt, többször betörtek hozzá, hiába volt már az ablakokon is patkórács. De ezt is megoldotta. „Az asztalt mindig szépen letakarom terítővel, kiteszek egy üveg cseresznyepálinkát, két-három poharat. Ropit, cigit, gyertyát, gyufát, hogy meg tudja gyújtani, egy kis édességet és egy levelet: ’Kedves Betörő Barátom! Ugyan már, ne bántsa ezt az egész vacakot, én ezt olyan nehezen szereztem össze! Ha valamire szüksége volna, akkor a Katona József Színházba tegyen le egy anonim levelet, s ami az erőmből telik, odaadom magának. Érezze jól magát, szeretettel üdvözli: Szabó néni, Gobbi Hilda.’”
Mi lett a villával?
Az alkotóház Gobbi Hilda 1988-as halála után a Nemzeti Színházhoz került. A színésznő végakaratának megfelelően a színházi szakma valóban használta arra, hogy alkotóközösségek gyűljenek össze benne, és további történetekkel töltsék meg a falait. 2002-ben felépült az új Nemzeti, a visegrádi villa valamilyen okból a korábbi Nemzeti, új nevén Magyar Színháznál maradt. Később ez az intézmény Pesti Magyar Színház lett, és 2018-ban innen került át a Nemzeti Vagyonkezelőhöz az egykori nyaraló. Végül kacskaringós úton, de a Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola kapta meg az államtól ingyen. A szervezet most megígérte, 2026-ban felújítják az ingatlant.
Kiemelt képek és fotók: Archív; Birton Szabolcs/fotocentral.hu
