Édesapja szakács, édesanyja pedig felszolgáló volt. „Nagyjából 5-6 éves koromig volt ez így, amíg a szüleim el nem váltak, aztán anyukám más irányba ment, de mondhatni, már pelenkásként magamba szívtam a konyhaszagot. Nem is volt más elképzelésem a hivatásomat illetően” – vallja be őszintén Vomberg Frigyes.
Vásott kölyök
Nincsenek túl fényes emlékei az általános iskolás éveiről. „Mindig kilógtam a sorból: vörös hajú, fehér bőrű, húsos gyerek voltam, pulykatojásnak is hívtak a többiek. Éppen ezért a kedvenc tantárgyam leginkább a lógás volt. Ha nem lógtam, abban sem volt sok köszönet, mert mindig valami turpisságon járt az agyam. Nem lehetett könnyű velem – mondja önkritikusan Frigyes. – 14 évesen kezdtem el a szakácsiskolát, és a munkahelyemnek a Duna InterContinentalt kaptam, nagy szerencsére. Ott csak munkával és szorgalommal lehetett kivívni az elismerést. Emlékszem, az első kötény sehogyan sem állt rajtam, nagyjából úgy nézhettem ki, mint Svejk. De nem érdekelt, lestem a séf minden szavát. Ennek ellenére az apró csínytevések nem koptak ki az életemből, például ételfestékkel rendszeresen telenyomtuk egymás cipőjét a hozzám hasonló zöldfülű tanoncokkal” – mondja nosztalgiázva. Évekig ugyanott dolgozott, és fokozatosan egyre feljebb mászott a munkahelyi ranglétrán, sőt a feleségére is itt talált rá. „Munkahelyi szerelem a miénk. Egyre többet beszélgettünk, mígnem összeszedtem a bátorságom, és elhívtam egy kávéra a Jégbüfébe. Sosem voltam igazi nagymenő, nem is nagyon értek az udvarláshoz. Én inkább a lassú víz partot mos elvben hiszek, ami be is jött, mert már 35 éve vagyunk együtt” – nevet fel a séf.
Egy dolgot bán
Azt a döntést is felesége, Böbe véleményét kikérve hozta meg, hogy másfél évtized után munkahelyet vált, és egy kaszinó konyhafőnöke lesz. „Már akkoriban sem kerültem a nagy felelősséggel járó feladatokat. Idővel megtanultam jól teljesíteni nyomás alatt, sőt kifejezetten kerestem ezeket a helyzeteket. Visszatekintve, azt talán egy picit bánom, hogy szinte kizárólag a munkának éltem ezekben az években, és nem szántam elég időt a pihenésre is – vallja be őszintén. Egy évtized elteltével elindította a saját vállalkozását, ételstylist lett. – Ez a gyakorlatban azt jelenti, nekem kellett elkészíteni azokat az ételeket, amiket tévéreklámokban, óriásplakátokon vagy éppen szakácskönyvekben láttak az emberek. A végeredménynek tökéletesnek kellett lennie.”
Nem akart elmenni
A TV2 mégsem ételstylistként, hanem szakácsversenyek rendszeres díjazottjaként figyelt fel rá. „Először azt hittem, viccelnek, mikor megkerestek, mert egyáltalán nem tudtam elképzelni magam a tévében. Nem is tartottam odavalónak magam. Arról nem beszélve, hogy éppen egy újabb versenyre készültünk a felkérés idején, úgyhogy kis híján ki is hagytam a zsűriválogatót – emlékszik vissza. Végül azonban mégis időt szakított rá, és milyen jól tette, hiszen nélküle nem lenne ugyanaz a Séfek séfe. Viszont egyáltalán nem volt egyszerű megszoknia az ismertséggel járó véleménycunamit. – Őszinte leszek, nehéz elfogadni, hogy megosztó vagyok. Eleinte minden egyes levelet elolvastam. Én még az a generáció vagyok, ahol minden vélemény számított. Nem értettem, egyesek miért állítanak egyértelmű valótlanságot rólam. Idővel megtanultam figyelmen kívül hagyni és nem túlságosan szívemre venni az alaptalan kritikákat”.
Kiemelt kép: TV2
