Szurdi Miklós februárban ment el, mit gondol, mi van a halál után? Hol van most ő?
Xantus Barbara: Azt hiszem, még egy köztes világban, és tudom, ahogy mindig, most is figyelemmel kíséri az életem, a pályám. Ezért erre az előadásra egészen másképp készültem, mint korábban. Miki utálta, hogy képes vagyok három nap alatt megtanulni egy darab szövegét, így gyakran az utolsó percre hagytam. Mindig mondogatta, ez nem ugyanaz a tudás, mintha lenne ideje belém ivódni a szövegnek. Most először komolyan vettem a tanácsát, és az élet természetesen visszaigazolta őt. A szöveg nagybirtokosa vagyok a darabban.
Mit szólna most ahhoz, ahogy játssza Phaedrát?
X. B.: Azt remélem, elégedett lenne velem, de biztos lennének meglátásai. Amikor a világ legjobb rendezőjével dolgoztam, akkor is tudott hozzátenni valami építőt. Miki meghalt, én pedig azt érzem, most váltam nemcsak igazából színésznővé, hanem teljes értékű nővé is. Volt egy férjem, akitől elváltam, aki a legjobb barátom volt, a gyerekeim édesapja, együtt neveltük a lányunkat, a fiunkat, és nagyon szerettük egymást. Semmiben nem volt hiányérzetem, mert voltunk egymásnak. Bármikor odamehettem hozzá, fölhívhattam. Bár ő már nincs itt a földi valóságában, nekem ő mégis öröktől fogva volt és lesz.
Súlyos beteg volt, tudta, hogy meghal?
X. B.: A betegsége másfél éve alatt sokat szenvedett. Egyszer, amikor felhívtam, azt mondta, „sírtam, úgy fáj.” Álmodozó és idealista volt, arra készült, hogy meggyógyul.
Évtizedekkel ezelőtt váltak el, miután húsz évig éltek együtt. Nemcsak most, hogy meghalt, de életében is olyan szeretettel beszélt és beszél róla, ami páratlan. Miért lett vége annak idején ennek a házasságnak?
X. B.: A házasságunk vége felé volt idő, amikor vérre menően harcoltam azért, hogy ez vagy az így vagy úgy legyen. Könyörögtem, megalázkodtam, próbáltam dirigálni, szóval mindent megtettem azért, hogy működjön ez a kapcsolat. Aztán egyszer csak azt mondtam: „Miki, ez már nem szerelem, hanem kőkemény barátság. Ami a legnagyobb dolog az életben, de nem egy házasságban. Közöltem vele, hogy én még szeretnék szerelmes lenni. Én akartam válni, és azt kívántam Mikinek, hogy találja meg élete újabb nagy szerelmét. Kutyakötelességemnek éreztem azért drukkolni, hogy boldog legyen. Boldogabb, mint velem lett volna a hátralévő években.
Fájt a válás a férjének?
X. B.: Igen, ahogy nekem is nagyon fájt, de nem tudtam úgy élni vele tovább, hogy barátsággá nemesedett a szerelmünk.
A Phaedra, te dög előadást Mikivel álmodták meg, együtt kezdték írni a szövegét is. Az ókori tragédián alapuló műben Phaedra imádja a férjét, aki fűvel-fával csalja, Phaedra pedig bosszúként a saját mostohafiával kezd viszonyt. Ön féltékeny típus?
X. B.: Alapvetően igen, de harcolok ellene, már ismerkedéskor szoktam közölni, hogy én az egy fiú, egy lány kapcsolatban hiszek. Ezért sokszor hülyének is néznek. Amíg Mikivel szerettük egymást, tudom, nem csalt meg, mint ahogy én sem őt. Vakon megbíztunk a másikban. Sok mindenről egyet gondoltunk, ha nem, akkor tudtunk róla vitatkozni. Nem volt olyan gondolatom, amit nem mertem volna megosztani vele. A szexuális vonzalom, a vonzódás hamar létrejön, de a bizalom az nehezebb dolog.
Sokan szerették Mikit, mégis szűk családi körben volt a temetése. Miért?
X. B.: Soha nem kifele, mindig befele élt. Nem szerette a nyilvánosságot, a népszerűséget. A gyerekeink, akiknek az édesapjuk elvesztése nagy fájdalom, azt kérték, hogy csendben, békésen tudjanak a temetőben összekapaszkodni, sírni. Miki azt is elintézte a halálával, hogy a második feleségével, Edittel, akivel nem volt jó a viszonyunk, hisz elszerettem a férjét, a temetésen összeölelkeztünk. Szerintem világéletében integráló személyiség volt, halála után is figyelt erre, amiért végtelenül hálás vagyok neki.
Kiemelt kép: Leéb Ádám/fotocentral.hu
