Kis piros füzettel, kezében tollal érkezett. Mi a célja ezzel?
Mautner Zsófi: Ahhoz a generációhoz tartozom, aki szeret kézzel írni. Úgyhogy nekem rengeteg ilyen piros határidőnaplóm és jegyzettömböm van. Az ötleteimet, a gondolataimat, a bevásárlólistámat írom bele. Ha menet közben eszembe jutna valami, amiről szeretnék beszélni, rögtön leírom, hogy ne felejtsem el.
Netán szeretne arról is beszélni, hogy férjhez ment?
M. Zs: Arról pont nem. Annyit elárulok, az esküvőnk nagyon szép eseménye volt az életemnek, de számomra a magánélet tényleg magánélet. Évtizedekkel ezelőtt úgy döntöttem, nem beszélek róla.
Jó, akkor nem kérdezem erről. Arról viszont igen, hogy igencsak elfoglalt, hiszen két hónapja egyeztettük ezt a beszélgetést. Egy férfi hogyan tudja az ön ritmusát tolerálni?
M. Zs.: Ennek egy titka van. Azt a partnert kell megtalálni, aki nemcsak tolerálja, de tiszteletben is tartja a másikat. Beismerem, egy nő számára nem könnyű az én pályám. Az önmegvalósítás és a megtalált hivatás megélése időbe és energiába kerül. Nyilván, a rááldozott időt az ember a családjától veszi el. De a nők zsonglőrök, fantasztikus szervezők, zsenik, mindent megoldanak. Időbeosztás, logisztika, szervezés kérdése. A családi élet is egy projekt, nem lehet a véletlenre bízni, be kell írni mindent a jegyzetfüzetbe, a naptárba.
Mit gondol, manapság él még a hagyományos családmodell, hogy a feleség vásárol, főz, mos, vasal a férjére?
M. Zs.: A párkapcsolat, a házasság adok-kapok viszony, egyenrangúságot igényel. Én imádok otthon a férjemnek főzni. De nem azért várom esténként haza meleg vacsorával, mert szokás, illik vagy kell, hanem mert nekem erre belső igényem van, és jólesik.
A férfi feladata pedig az, jelképesen mondom, hogy hozza fel a pincéből a fát, és gyújtsa be vele a kályhát?
M. Zs.: Nálunk otthon távfűtés van, úgyhogy nem tudom, mi lenne, ha szükség lenne erre. Bár a kunmadarasi házunkban, a falusi konyhánkban lehet, hogy még kell majd tüzelő…
A rengeteg elfoglaltsága mellett még egy falusi házra is gondja van?
M. Zs: Az anyai nagyszüleimé volt. Gyerekkoromban sok időt töltöttem ott, később, amikor elkezdtem könyveket írni, odaszoktam. Érzelmileg sokat jelent nekem ez a ház, szeretek ott alkotni, írni, kicsit lelassulni. A budapesti pörgős életből kiszakadni. Pár évvel ezelőtt rátaláltam egy koreai filozófusra és az esszékötetének egy mondatára: „Néha csak lenni, nem tenni!” Ezt próbálom itt megvalósítani. Az ember folyton rohan, tesz-vesz, csinál valamit, kattog az agya. Ritkán engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy csak úgy legyünk. Ott lekapcsolom az agyam, kiszellőztetem. Hagyom, hogy a gondolatok kimenjenek a fejemből. A csend, a semmittevés nekem terápia.
Láttam egy közös képet az édesapjával, a 82. születésnapján készült, és egy másik képet az édesanyjával, vele úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás.
M. Zs.: Az anyukám magasra tette a mércét. Hetvenpluszos, fantasztikusan néz ki, szép és csinos, de ennek ára van, nem a genetikával hullott az ölébe. Rendszeresen jár edzeni, egyébként ugyanoda, ahova én, nagyon büszke vagyok rá. Tudatosan figyel arra, hogy aktív, életvidám és tartalmas életet éljen.
Az édesapja milyen?
M. Zs.: Fiatalos. Nálunk a hagyományos családmodell már gyerekkoromban sem létezett. Az apukám terepe volt a konyha, ő ma is istenien főz. Amíg el nem váltak az édesanyámmal, ő vásárolt be, főzött, majd miután elkészült az ebéddel, el is mosogatott. Nálunk így nézett ki a családi idill. Egyébként, a terített asztal, a közös étkezés mindig is központi szerepet játszott az életünkben. Az összes nagy beszélgetés, az összes konfliktus, az összes bejelentés ott zajlott.
Most is szokott még főzni?
M. Zs.: Hajaj, de mennyire. Vasárnaponként, ha csak tehetem, nála ebédelek. Volt idő, amikor valami különlegessel akart meglepni, de mondtam neki: „Figyelj, papi, ne készülj ilyenekkel, én imádom a finomfőzelékedet, az a kedvencem.”
A gasztronómia a szenvedélye, van más szenvedélye is?
M. Zs.: Kultúrarajongó, kultúrafüggő és kultúrafogyasztó vagyok. Nemrégiben Fischer Iván lakásszínházában Marcel Proust Az eltűnt idők nyomában című darabját láttam. Fantasztikus élmény volt. A világtörténelem egyik leghíresebb gasztroirodalmi szövege található ebben a műben, ami a madeleine süteményről szól. A főszereplő, akit Hajduk Károly alakít, megkóstolja, ez visszarepíti a gyerekkorába, az emlékeibe. Nekem is sok mindent eszembe juttatott a darab. A nagymamám falusi húslevese, éreztem a számban az ízét, hallottam a nagyi hangját, láttam a fényeket, ahogy beszöknek a veranda ablakon. Ez a darab olyan érzéki élmény volt, ami ritkán adatik meg az életemben.
Kiemelt kép: Csibi Szilvia
