Rengeteget interjút olvastam önnel, szinte mindegyikben az édesapjáról szólnak a történetek. Róla is kérdezem majd, de elsőként arra vagyok kíváncsi, vajon ki is Sztankay Ádám?
Sztankay Ádám: Kezdeném a fogantatásom pillanatával. Apukám és anyukám, Kun Magda színésznő a miskolci színház művészei voltak, amikor először töltöttek együtt egy szerelmes éjszakát. Magázódtak, majd a forró éjszaka után azt mondta apám az édesanyámnak: „Magda, csodálatos volt veled.” Mire anyám azt felelte: „István, ne haragudjon, ott még nem tartunk, hogy tegeződjünk.” Ezt követően egész életükben magázódtak, amit én nagyon bírtam. Az én életemnek az alfája és az ómegája mindig is a családom volt. Csak egy példa. Tizenkét éves voltam, amikor a szüleim elvittek egy nyugat-európai útra. Voltunk Ausztriában, Svájcban, Olaszországban, én pedig rádöbbentem, a világ nem fekete és fehér, ahogy itthon, és nemcsak magyarul, hanem angolul, németül, olaszul is lehet beszélni. Annyira tetszett az ott látott, úgymond, nyugati élet, hogy Hegyeshalomnál, amikor jöttünk haza, potyogtak a könnyeim. Anyám ránézett apámra és azt mondta: „István, valamit mi nagyon elrontottunk.” Tizenkilenc éves voltam, amikor eldöntöttem, kiszállok ebből az országból, és kipróbálom azt a másik világot. Apám sorsa is nyomós ok volt. Háromszor felvételizett a Színművészeti Főiskolára. A fiatalok nem tudják, de a Kádár-rendszerben az emberek nemigen gyakorolhatták szabadon a vallásukat. Nekem görögkatolikus pap volt a nagyapám, ezért apám, miután családi háttere miatt kétszer kivágták a Színművészeti Főiskola felvételijéről, a harmadik alkalommal azt felelte, amikor apja foglalkozását firtatták, hogy pásztor. Kérdezték: milyen pásztor? Azt felelte: lelki. Néhány elvtárs ezen felháborodott, de a bizottság művésztagjai értékelték a humorát, és felvették. Másrészt apámék olyan csórók voltak, ruhára nemigen tellett, így az első felvételijére nagyapám zakójában ment, ami nem a legjobban állt neki. Simon Zsuzsa, a „vonalas” színésznő ránézett, és azt kérdezte: „Maga nem púpos? Púposan akar idejönni a főiskolára?” Ez a mondat egy életén át fájt az apámnak.
A szülei szerelmével kezdte, de ennek a nagy szerelemnek válás lett a vége.
Sz. Á.: A válásukat megelőzően elég sok balhé volt otthon. Ennek az volt az oka, hogy édesapámat a hölgyek igencsak kedvelték. Amikor ezt anyám szóvá tette, apám így védekezett: „Tudja, Magda, én olyan vagyok, mint egy virágszál, szükségem van arra, hogy a méhecskék körbedöngicséljenek.” Hogy anyám mit mondott erre, azt jobb, ha nem idézem. Kilencéves voltam, amikor először megkérdezték tőlem, mit szólnék hozzá, ha elválnánk. Kétségbeestem, csak azt ne! Eltelt másfél év, és akkor már azt mondtam: „Egészen jó gondolat, váljatok el!” Tetszett, hogy vasárnapi apukám lesz. A hétvégéket kettesben töltöm vele, otthon pedig nyugi lesz. Igen ám, de ez a két ember minden gondjuk ellenére imádta egymást. Így egy reggel arra ébredtem, hogy az én elvált apukám éppen kioson a lakásból. Ezek után megszületett a húgom, Orsi. 12 éves voltam ekkor. Apám három évig újból velünk lakott, aztán végleg elköltözött. Talán akkor értettem meg igazán a szüleim válását, amikor 15 év után mi is váltunk az első feleségemmel, nem az én elhatározásomból. Apám abban a nehéz helyzetben rengeteget segített. Lelkileg, anyagilag egyaránt.
Visszatérve arra, hogy kiszáll az országból. Megtette?
Sz. Á.: Igen, befizettem egy háromnapos bécsi útra, és nem jöttem haza. Az ottani Püski könyvesboltban kaptam kifutófiúi állást, mindennap felpakoltam könyvekkel egy kicsi kocsit, vittem feladni a postára, toltam végig az elegáns Kartner Strassén. Egy évig csináltam, aztán elegem lett az egészből, mondván, nem ezért jöttem, hogy kifutófiú legyek. Ennél már otthon is jobb. Hazajöttem, 1984-et írunk, és rá pár évre jött a rendszerváltás. Bár színházi rendezőnek készültem, újságíró lettem. Az akkor ellenzékinek számító 168 óránál kezdtem, és dolgoztam 23 éven át. Hét éve az Origóban készítek művészportrékat. Közben megnősültem, ahogy mondtam, 15 év után elhagyott a feleségem, majd újból megnősültem. Most lesz 15 éve, hogy együtt vagyunk a szerelmemmel, feleségemmel, Spala Korinna táncművésszel. Hogy visszatérjek az apámra, amikor meglátta Korinnát a színpadon, azonnal elvarázsolta, imádta őt.
Édesapja, most lett volna 88 éves. Sajnos tíz évvel ezelőtt elment…
Sz. Á.: Egész életében attól félt, hogy idősödve feledékeny lesz, képtelen lesz megtanulni a szerepeit, vagy visszaemlékezni rájuk. Amikor érezte, hogy a rettegett helyzet küszöbére érkezett, felhagyott a színészettel. Alzheimeres lett, de odáig nem jutott el, hogy ne ismerje meg a családját. Előtte már nemigen volt hajlandó enni és inni, fizikailag is legyengült. Kimondatlanul is a ma sokat vitatott passzív eutanáziát választotta. Muszáj volt kórházba vinnünk, a látogatóival nem volt túl kedves, ez is az Alzheimer egyik tünete, viszont amikor bement hozzá a gyönyörű gyógytornász lány, még ebben az állapotában is úriember és férfi volt. Végül egy tüdőembólia vitte el. Az utolsó leheleténél is ott voltunk vele. Fogtuk a kezét, így békében hunyta le a szemét. Apám idős korában újból megnősült, a feleségével tíz csodálatos évet tölthettek együtt. Örökké hálás leszek Beának azért a rengeteg segítségért, amit apámnak nyújtott, és amellyel nekünk is könnyebbé tette azt a nehéz időszakot.
Kiemelt képek: Olajos Piroska/fotocentral.hu, Archív
