Heller Tamás évekig vágyakozva nézte, ahogy a nála jóval fiatalabb nagypapák kéz a kézben sétálgatnak az unokájukkal, és közben jókat beszélgetnek. Arról álmodozott, hogy talán neki is nemsokára megadatik ez. Sokáig kellett erre várnia, mivel ő maga is elég későn, harmincnyolc évesen lett édesapa, és a fia sem kapkodta el… Így az unoka sem jöhetett túl korán. „Hanna 16 hónapos, okos, gyönyörű, tiszta a nagyapja” – mondja viccelődve.
Színész is lehet még
Hogy miért volt kicsi első szava a „papa”, annak is megvan az oka. „Annak idején Gyémánt László festőművész megfestett engem, a portré pedig itt lóg a lakásunk falán. Hanna csöpp kora óta szereti ezt a képet. Sokat mászott, álldogált előtte, majd egyszer csak jött a megvilágosodás, hogy a festmény és az igazi papa ugyanaz. Csodálkozva rámutatott a képre, majd rám, és közölte: ’Papa.’ Potyogtak a könnyeim. Nagyon boldog vagyok, hogy a fiam és a menyem ilyen gyönyörű nevet adott az unokámnak. Így ha, mondjuk, az én példámat követi majd, és színész lesz, milyen jól néz majd ki a plakáton: Heller Hanna. Ilyenekre is érdemes előre gondolni. Egyébként minden szempontból nagyon büszke vagyok a fiamra, de most leginkább azért, hogy milyen csodálatos édesapa vált belőle. Nagyon nagy élmény azt látnom, ahogy foglalkozik a lányával, ahogy tanítgatja, fürdeti, eteti, pelenkázza. Mondtam Péternek, rám mindenben számíthat, én akár a földön kúszva-mászva is játszom Hannával. Csak itt ne hagyjanak vele kettesben, mert amikor föl kell állnom, bizony segítenie kell. Hetvenhét éves elmúltam, a mai napig sokat dolgozom, egészséges vagyok, de hogy a földről egyedül tápászkodjak fel, az már nem megy…”
Egy fotója maradt a nagymamájáról
Most, hogy a színész nagyapa lett, sok minden eszébe jut a saját múltjából. Az apai mintát az édesapjától kapta, de hogy milyen egy jó nagypapa, arra nem volt minta. Amikor ugyanis megszületett, már sem az anyai, sem az apai nagyszülei nem éltek, Auschwitzban haltak meg. „Mindössze egy fotóm maradt a nagymamámról, gyönyörű asszony volt. A szüleim viszont annál csodálatosabb emberek voltak. Színész édesapám például pici koromtól kezdve vitt magával mindenhova, így elég korán megfertőzött ezzel a hivatással. Amikor Péter fiam megszületett, 1985-öt írunk, tele voltam munkával, minden este játszottam. Jártam az országot, nem volt egy este, hogy otthon lettem volna. Este lefekvés előtt egyetlen egyszer nem fürdettem, nem meséltem neki, és egy jó éjszakát puszit sem nyomtam az arcára. Amikor óvodás lett, annyiban változott a helyzet, hogy bármilyen későn értem is haza, reggel korán keltem, hogy legalább én vihessem óvodába.”
„Ma is közel állunk a fiammal egymáshoz”
Amikor Péter kicsit nagyobb lett, Tamás követve édesapja példáját, vitte a fiát mindenhova magával. „Amíg a színpadon játszottam, hol a világosítókkal volt fent az emeleten, hol az öltözőben üldögélt. Mindenütt istenien érezte magát, és mindenütt fegyelmezetten viselkedett. Ennek ellenére az egyik kollégám minden alkalommal megkérdezte: ’Tamás, te minek hozod mindig magaddal ezt a gyereket?’ Az idő engem igazolt. Jól tettem, mert a sok együtt töltött idő eredménye, hogy most is csodálatos a kapcsolatunk, nagyon közel állunk egymáshoz.”
Újabban kirándulnia kell
Mint mondja, csupán egyetlen bánata van. Fia családja ugyanis nemrég elköltözött Nagytarcsára, oda eljutni pedig felér egy kirándulással. „Na de 77 évesen szüksége van az embernek az efféle kiruccanásokra, még ha autóval teszem is meg. Az unokámért, a családomért minden áldozatra kész vagyok.”
Kiemelt kép: Archív
