Ez az interjú egészen idáig mélyen, békésen pihent a papírlapjaimon. Jóval azután készült, hogy az ország az új Nemzet Színészét ünnepelte Balázsovits Lajos személyében. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy ezután már csak kurta, pár mondatos társalgásaink lesznek általában a kora esti órákban.De azok a percek is telítettek voltak. Érzelmekkel, gondolatokkal, a vége felé megtört sóhajokkal. És mindig ugyanazt az egy szót hallottam, mielőtt letettük volna a telefont: „Reménykedem…”
Tegnapelőtt nem tudtunk beszélni…
Balázsovits Lajos: Nem tudtunk, mert az orvos azt javasolta, hogy keveset beszéljek. A betegségem miatt nem erőltethetem meg a tüdőmet. Vannak napok, amikor nehezen lélegzem, sokat köhögök, fulladozom. De most nem. Gondomat viselik itthon. Mindig van mellettem valaki, aki vigyáz rám, és a biztonságot jelenti.
Filmen legtöbbször Jancsó Miklóssal dolgozott. Ikonikus alakja lett az ő alkotásainak. Egyetlen közös munkájuk miatt érte sorozatos támadás, a Magánbűnök, közerkölcsök miatt, amelyben az utolsó ruhadarabjától is megvált. Ma hogyan vélekedik erről a döntéséről?
B. L.: Nincs nekem ezzel semmi bajom. Megtettem, amit a rendező kért tőlem.
Jancsó szerint nemcsak színészileg, hanem fizikailag is tökéletes volt Rudolf trónörökös szerepében, aki fütyül az apja, a császár elvárásaira és értékrendjére, inkább a féktelen mulatozás híve.
B. L.: Már jóval ezelőtt egy neves kritikus azt írta rólam, talán az Esztergályos Károllyal forgatott Paradicsomi játékok után, hogy „a magyar Alain Delon”. Ezzel aztán cikiztek is sokáig.
Kik?
B. L.: Akinek három füle volt és két feje, az irigykedett természetesen. De van egy kedves történetem is ez ügyben. Kint voltam Milánóban Luchino Viscontinál, a világhírű olasz filmrendezőnél, aki Thomas Mann A kiválasztott című regényének főhősét látta bennem, és ha nem megy el idő előtt, le is forgattuk volna a filmet. Akkor már, agyvérzés után ágyban fekvő beteg volt a Maestro. Gyönyörű ősfákkal teli, óriási park volt a birtokán három kastéllyal. Rómából utaztam hozzá vonattal. Várt a sofőrje a milánói pályaudvaron. Amikor már ott álltam a mester előtt, hívatta a csinos kis unokahúgát. Azt mondta neki: „Ha te Alain Delonba vagy szerelmes, akkor tessék, itt van valaki, aki még nála is szebb.” És rám mutatott. A beszédkészsége teljesen helyreállt már, csak járni nem tudott, és az egyik keze lebénult.
De rendezni még tudott volna?
B. L.: Úgy tervezte, hogy az asszisztense majd segít neki. Egy hét után azonban hazautaztam Budapestre. Vártam, hogy mikor fognak keresni. Hónapokkal később kaptam egy üzenetet, hogy azonnal hívjam fel Makk Károlyt. „Mi olyan nagyon fontos, Karcsikám?” – kérdeztem tőle. „Nagy baj van – mondta. – Nem lesz film.” Milyen film? „Meghalt a Visconti.” Karcsi ugyanis tudott erről a filmtervről. Nyár végén jártam Viscontinál, a halála pedig tavasszal következett be. Három kastélya közül ugyanabban laktam, amelyikben ő, csak külön személyzetet kaptam. A Maestro tudta, hogy bújom a napóleoni időkről szóló könyveket, ezért egy Napóleonról készült festményekkel és korabeli tárgyakkal teli szobájában szállásolt el.
Mi fogta meg annyira Napóleon alakjában?
B. L.: Az, hogy a semmiből ért fel a csúcsra.
Pasolininak és Bertoluccinak is bemutatták Rómában. Elmondhatja, hogy a Cinecittà három királya csodálta.
B. L.: Nekem ott tényleg felhúzták a zászlót. Csak ki kellett volna költöznöm Olaszországba, amire nem vállalkoztam. Nem volt szívem itt hagyni a családomat. Egyébként Eduardo de Filippóval, a neves olasz drámaíróval is megismerkedtem. Ő is próbált rábeszélni, hogy maradjak kint Rómában. „Úgy megtanítalak olaszul, hogy az én színházamban fogsz játszani” – mondta. Pasolinit később a vidéki házában is meglátogattam, ahol festőműhelye volt. Az édesanyjával is ott találkoztam. Rendkívül kedves emberek voltak.
És Zeffirelli? Ő hol került képbe?
B. L.: A velencei fesztiválon. Ott együtt vacsoráztunk hármasban. Ő, Visconti és én. Ugyanabban a szállodában laktunk mindannyian. Másnap Zeffirelli elhívott Muranóba, ahol csillagászati összegeket költött. Jött a karácsony, ajándékokat vásárolt. Voltunk egy ékszerboltban is, ahol azt a huncutságot engedte meg magának, hogy megkérdezte az eladót, Viscontira mutatva, hogy tudja-e, ki ez az ember? „Signor Fellini!”– füllentette, és Viscontit mindenki Signor Fellininek szólította a boltban.
Ön, aki távol a pompától, mindennemű luxustól Nagykanizsán nőtt fel. Nem szédült meg egy kicsit sem attól a világtól, amelybe Visconti révén csöppent bele?
B. L.: Meglepő módon nem. Valószínűleg a neveltetésemnek, a szüleimnek köszönhetően. Az ötvenes években egy villából karácsonyeste lakoltattak ki bennünket, és teherautóval vittek a Bazár udvarba, ahol egy szoba-konyhás lakást kaptunk külső WC-vel, ahová három család járt. Az épület tatarozása után az utcai frontra kerültünk egy normálisabb lakásba, ahol már fürdőszoba is volt. Ebben a házban lakott Hevesi Sándor, a neves drámaíró és színházigazgató. Amikor emléktáblát helyeztek el a tiszteletére a falon, viccesen megjegyeztem, hogy úgy tegyék ki a falra, hogy majd az enyémnek is legyen helye.
Zavarta, hogy testvér nélkül nőtt fel?
B. L.: Meg lehet szokni. Egyébként volt egy nővérem apám első házasságából, aki pici koromban még ott élt Nagykanizsán.
Tartását, emberi nagyságát, azt, hogy soha semmilyen helyzetben nem húzta be a nyakát, otthonról hozta?
B. L.: Apám tudatosan arra nevelt, hogy ne a körülmények döntsék el, hogy milyen vagy. Ha kunyhóban laksz, attól még nagyszerű ember lehetsz. Bennem sosem volt féltékenység mások iránt. Pedig sértődékeny gyerek voltam.
Mitől vagy miért?
B. L.: Nagykanizsán általában fekete hajúak vagy szőkék voltak az emberek, én meg bronzvörös voltam, és csúfoltak az iskolában. „Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó!” Ezt skandálták a gyerekek. Ez volt az egyetlen, amivel bántani tudtak. Időbe telt, míg rájöttem, hogy nem kell ezzel a foglalkoznom.
Férfias sármja, páratlan megjelenése mennyire nehezítette meg az itthoni pályáját?
B. L.: Néha éreztem irigységet. A szüleimre kell hivatkoznom ebben a kérdésben is. Tudtam kezelni ezt is. Nem tartottam magamat különbnek a többieknél. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem, mennyire vonzódtak hozzám sokan, de ez sem vette el az eszemet. Az évek aztán rajtam is formáltak, mint másokon. Kopasz lettem, és utolért ez a szörnyű betegség. Ez utóbbit mindennél rosszabbul viselem. Faragja rendesen a lelkem.
Hol érezte jobban magát? A Madách Színházban vagy a Vígben?
B. L.: A Madách Színházban nagyon szép időszakot töltöttem. A vígszínházi éveket már olyan hullámszerűen éltem meg. A Maternale című olasz filmben tiszti egyenruhában egy csinos nőt hoztam be lovagolva egy villa udvarára. Szép szerep volt. Azért nem lett nagyobb, mert megadtam a római telefonszámomat a Vígszínházban, és felhívtak, hogy hétfőn olvasópróba, azonnal indulj haza! El sem mondom, milyen szerep várt itthon.
Olaszországi karrierjének pedig nemsokára be is fellegzett.
B. L.: Jó lett volna szabad járással közlekedni Budapest és Róma között, de akkor ez nem volt megvalósítható. „Maga hülye, maga barom, maga marha” – mondta főiskolai mentorom, Nádasdy Kálmán, aki atyai szeretettel próbált rávenni, hogy maradjak kint Rómában, nagy ívű pályát futhatok be. De szerettem én itthon is, azért nem bánkódom a történtek felett.
És ezt a mostani helyzetét vagy inkább állapotát hogyan viseli?
B. L.: Hol így, hol úgy. Változnak a napok. Most például kimennék totyogni egy kicsit, de lóg az eső lába, úgyhogy maradok bent. Pizsamában lebegek itthon. Reménykedem, hogy leszek még jobban is.
Kiemelt kép: Nagy Zoltán/fotocentral.hu
