Este hat óra, lassan kezdődik az előadás. Egyedül ül az öltözőben, sminkel, közben beszélgetünk. Nem izgul?
Szirtes Ági: Most éppen nem, de van olyan előadás, amikor nagyon. Az pedig, hogy az ember egyedül öltözhet, korral jár. Korábban együtt öltöztem Csonka Ibolyával és Csomós Marival, aztán zuhanyzót csináltak az öltözőnkből, akkor nagyon hontalan lettem, és azt mondtam, kérek szépen egy öltözőt magamnak. Nagyon jól vagyok itt magányomban. Szóval előadás előtt smink, fodrász, öltöztető, szövegösszemondás…
Kora egyik legnagyobb színésze volt az édesapja, Szirtes Ádám, volt kitől örökölnie a tehetségét.
Sz. Á.: Apám tanyasi parasztgyerek volt, hatan voltak testvérek. Szegények voltak, őt már 10 évesen elzavarták kondás mellé disznópásztornak, tehénpásztornak, meg marharépát gyűjteni az ország másik részébe, hogy ne otthon pusztítsa a kenyeret. Magányos volt, ezáltal szörnyen érzékeny. Egy nyáron át egyedül egy tehénnel, az embernek van ideje és módja gondolkodni a világ soráról. Verset írt, az egyiket annak apropóján, hogy a háborúból visszajöttek a katonák. Ekkor a tanára azt mondta: „Ádám, te olyan szép verset írtál, mondd is el.” Elmondta, a tanára pedig azt tanácsolta, hogy legyen színész. A legenda úgy szól, hogy a mezőn a szél odasodort egy papírt, amire ez volt írva: „Fiatalok, gyertek, jelentkezzetek színészhallgatónak!” És akkor az apám azt mondta, ő ezt megpróbálja. Feljött Budapestre, azt gondolta, a Színművészeti Főiskola épületének kell a legszebb épületnek lennie, így elment az Iparművészeti Múzeumhoz, mondván, az a legszebb épület Budapesten. És a történetnek még nincs vége. Már lezajlottak a felvételik, el akarták küldeni, de az apám az iskolaszolgának akkora balhét csapott, tájszólással úgy kiabált vele, hogy kijött egy tanár, és pótfelvételivel fölvették.
Szirtes Ági honnan tudta, hogy színész akar lenni?
Sz. Á.: Semmi elhivatottság nem volt bennem. Szerelmes voltam az apámba, aztán mentem a nyomában, mint a kiskutya. Egyébként egyszer, amikor pályaválasztás ürügyén meg kellett jelölni egy felsőoktatási intézményt, akkor mondtam, ha nem a színművészeti, akkor szülésznő leszek…
Miért pont szülésznő?
Sz. Á.: Azt képzeltem, gyereket világra segíteni az nagyon pozitív élményekkel gazdagítja az embert. Amikor például a lányomat, Annát szültem, az életem egyik legpozitívabb élménye volt. Ha jókat álmodom, a mai napig szülök.
Visszatérve a szüleire, ki volt a szigorúbb, az édesanyja vagy az édesapja?
Sz. Á.: Apám volt a megengedő, a megbocsátó, anyám a szigorúbb. Nem volt köztük konfliktus, csak hát anyám szegény nálam mindig a rövidebbet húzta.
Hasonló a természete, mint az édesanyjáé volt?
Sz. Á.: Van, amikor hülyén meghunyászkodom. Most, vén fejjel talán már kevésbé, de fiatalon még meghúztam magam.
Amikor várta a lányát, megfordult a fejében, hogyan lesz tovább a karriere?
Sz. Á.: Mire jött Anna, én már nagyon vágytam gyerekre. Hat hónapos terhesen még játszottam, és hat hónapos volt Anna, amikor már visszamentem a színházba próbálni. Nem volt könnyű időszak, az örökös szervezés, az örökös rohanás, de megoldottuk. Egyszer előfordult, hogy éppen főpróba volt, amikor telefonáltak, hogy a lányom karja eltört a lovardában, és valaki viszi éppen a kórházba. Mondom, nem tudok menni. Hogyhogy nem tud menni? Kérdezték. Egy civil ember soha nem fogja megérteni, hogy ott van a gyereke, akivel valami történt, és nem megy oda. De hát én rab vagyok itt a színházban, egyszerűen nem lehetett cserben hagyni a kollégákat. Nem tudom, lehet, hogy ma már vagányabb lennék, és azt mondanám, ne haragudjatok, a gyerekem bajban van, szevasztok, holnap jövök, de akkor még kezdő, bátortalan, olyan kis izé voltam. Azóta Anna felnőtt, színész lett. Tehetséges, okos, szép, tehát nagyon-nagyon jól sikerült gyerek, a társasága olyan üdítő, hogy kisüt a nap, amikor velem van.
Felnevelte a gyerekét, és akkor bevállal egy kölyökkutyát…
Sz. Á.: A gyerekemmel csodálatosan jó a viszonyom, de az állatvilággal, a kutyával valami földönkívüli kapcsolat köt össze. A kutya visszaviszi az embert a természetbe, no meg az sem elhanyagolható szempont, hogy van mellettem egy kis lény, akit meg lehet ölelgetni, aki az ember szemébe néz, és akinél látom, hogy feltétel nélkül elfogad, szeret, és történjék bármi, megbocsát. Amikor, mondjuk, ingerülten rákiabálok, mert elvesztettem a türelmemet, majd ez okoz nekem némi lelkiismeret-furdalást, ő szerencsére elfelejti, mintha nem is történt volna meg. Én meg restellem magam, hogy a kutyám mindent megbocsát, mindent. Egyébként gyerekkoromban sokat voltam vidéken, Szigligeten, a nagyszüleimnél, minden iskolai szünetet ott töltöttem. Tulajdonképpen félig-meddig paraszt vagyok, igen. Részben apám révén, másrészt állatok között nőttem fel. A nagyszüleimnél mindig voltak tyúkok, kiscsirkék, kacsák, disznók, lovak, libák… Szóval képtelen lennék kutya nélkül élni, vele teljes az életem.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
