A karácsonyt már az új otthonukban töltötték, de az azt megelőző hónapok rettentően feszítettek voltak. „Emlékszem, a szülés másnapján Jenő azzal állított be a kórházi szobámba, hogy ’Megvan az új házunk, költözünk!’ Természetesen együtt választottuk ki, előtte ezerszer átbeszéltük, de abban maradunk, hogy nem sietjük el sem a házvásárlást, sem a költözést, hiszen épp akkor lett egy kisbabánk… – kezdi nevetve Dóri. – Gondolom, mondanom sem kell, hogy friss anyukaként másra sem vágytam, mint házat felújítani, dobozolni, pakolni… A férjem rögvest megnyugtatott, nem kell kapkodnunk. Na de aki kicsit is ismeri Jenőt, pontosan tudja, hogy nem a türelem mintaképe. Tehát kis túlzással, ahogy kitettem a lábam a kórházból, elkezdtük az átépítést. Azt szokták mondani, még egy jó házasság is rá tud menni a felújításra, és noha nálunk nem merült fel a válás, mint opció, de azért volt, hogy összeszólalkoztunk, és akkor most finoman fogalmaztam – nevet fel. – Nem tudom, miből fakadtak a nagyobb veszekedéseink, az átalakításból vagy a költözésből. Az utóbbit ugyanis ketten csináltuk. Jenő kapott egy nagy teherautót, Kamillát anyukámra bíztuk, és pár óra leforgása alatt hatszor fordultunk. Egy szekrényt nettó öt perc alatt ürítettem ki, mert az én drága férjem egyfolytában sürgetett, és közben vagy százszor elmondta, hogy szerinte nincs szükségem ennyi ruhára. Így az lett, hogy jobbra dobtam, ami kell, balra, ami nem, majd táskákba tömtem, és mentem a következő szekrényhez. De bevallom, én is sietni akartam. Alig vártam, hogy ismét otthon nyugalomban legyünk a lányunkkal!”
„Nem bírta a szervezetem a strapát”
A költözés befejezésével, amikor már az utolsó bútor is a helyére került, végre fellélegezhettek. „Emberpróbáló hónapok vannak mögöttünk. Talán ez volt életem legnehezebb periódusa, aminek részben az egészségem látta kárát – meséli Jenő. – Maximalista vagyok, mindig megpróbálom elérni az elérhetetlent, és tudom, ez a fajta elhivatottság és szenvedély olykor akár káros is tud lenni. Tényleg igyekszem ezen változtatni, pláne, mert számos rossz példát látok magam körül. És nem szeretnék ötvenéves koromra sem lerokkani, sem szívinfarktust kapni. Már az is épp elég nagy lecke volt, hogy nemrég az ágyból alig bírtam kikelni, olyan beteg voltam. Nem bírta a szervezetem a strapát – magyarázza. – Egyszerre forgattam A Konyhafőnök VIP-t, felügyeltem az éttermeimet, szerveztem a külföldi projekteket, közben naponta háromszor jártam ki a házhoz, hogy felügyeljem a felújítást. És nem utolsósorban, próbáltam minél több időt a feleségemmel és a kislányommal tölteni. És amikor velük vagyok, persze rájövök, nincs olyan munka, elismerés vagy akár díj, ami többet érne náluk. Mindent értük teszek, leghőbb vágyam, hogy egy nyugodt és boldog életet biztosíthassak nekik. Ettől még muszáj rátalálnom egyfajta balanszra, és valamennyire sikerült is behúznom a féket. És már az is óriási könnyebbség, hogy véget ért a forgatás, illetve hogy nincs többé gond a házzal.”
„Nem győzöm gyönyörködni benne”
Hétköznaponként este kilencnél korábban ritkán ér haza, de a kislánya ébren várja. „Hazafele mindig felhívom Dórit, hogy Kamilla fent van-e még, és kivétel nélkül az a válasz, hogy igen, téged vár. És tényleg! Ráadásul akkora mosollyal az arcán, hogy azon nyomban elolvadok. Már mások is észrevették, ha a gyermekemhez szólok, még a hangszínem is megváltozik. Nem győzöm gyönyörködni benne. Imádom, szeretem a feleségem, de még rá sem nézek olyan csodálattal, mint a lányunkra. És Kamilla olyan szép, hogy néha megkérdezem magamtól, biztosan a mi gyerekünk?! – mondja nevetve. – Nem kérdés, kettőnk közül Dóri viseli gondját, de esténként vagy hétvégente örömmel kiveszem a részem a vele kapcsolatos feladatokból. Fürdetni különösen szeretem. Vicces, mert van, hogy közlöm Dórival, elviszem megfürdetni a kicsit, amire legtöbbször az a válasza, hogy még nem kell, majd csak etetés után, úgyis tiszta maszat lesz, de ezzel nem foglalkozom. Akkor majd újra megfürdetem. Hiszen nincs annál szebb hang, mint amikor pancsolás közben kacarászik.”
„Áldott jó gyerek”
Az édesanya hozzászokott ahhoz, hogy sokat van kettesben a kislányával. És mivel már sok váratlan helyzetet kellett egyedül megoldania, így ritkán esik kétségbe. „Szerencsém van a kislányommal, mert ő egy áldott jó gyerek – folytatja az édesanya. – Ráadásul makkegészséges, nem is volt még beteg, mint ahogy én sem. Kaminak bivalyerős az immunrendszere, amit a szoptatásnak tudok be. Szóval az, hogy ő ennyire rendben van, engem is kiegyensúlyozottá tesz. Nem mondom, hogy olykor nem esem kétségbe, hiszen sok esetben fogalmam sincs, mi lenne neki a legjobb. És ahány orvos, annyi válasz. Például hogy mikortól ehet tojást, arra négy doki és két védőnő is más és más választ adott. Ilyen esetekben nem tehetek mást, mint hogy az ösztöneimre hallgatok. Illetve Kamira, ugyanis ha evésről van szó, akkor nem viccel. Ha éhes, akkor már nem a cicit kéri – az sokkal inkább a megnyugtatására kell –, hanem rendes bébiételt. A kis csajból óriási ínyenc lett, le sem tagadhatnánk, hogy a mi gyerekünk. Viszont ami nem ízlik neki, azt nem erőltetem, és így maga az etetés hatalmas élmény mindkettőnknek. És azt is hagyom, hogy tiszta maszat legyen, nem törölgetem kétpercenként a száját. Részben, mert tetszik neki, és mert nem akarok belőle kényes gyereket faragni.”
„Hatalmas mázlim van a férjemmel”
Dóri rettentő tudatos Kamilla nevelését illetően, de mint mondja, ebben semmi görcsösség nincs. „Sokszor olyan laza vagyok, hogy magamat is meglepem. Van, hogy séta közben szoptatom, és még egy gyors pelenkázás is beleférne – viccelődik. – De otthon is magamra kötöm Kamit, közben megfőzöm az ebédet, felporszívózom, kiteregetek. Ha alszik, akkor dolgozom, tanulok vagy megfürdök… Nem is tudom elképzelni, milyen lehet még egy gyerekkel! Amikor felteszik a kérdést, mikor jön a második baba, arra csakis azt tudom felelni, hogy biztosan nem a közeljövőben! Nap végére így is bezuhanok az ágyba, persze Jenőt azért megvárom, megvárjuk. Egyébként tudatosan figyelünk arra is, hogy a lányunk lássa, mennyire szeretjük egymást az apukájával. Sokat öleljük, csókoljuk egymást előtte. És erre nekünk is szükségünk van a férjemmel. Érthetően más lett a kapcsolatunk dinamikája, máshogy van időnk, energiánk egymásra. És ezen segít a kommunikáció. Mert van olyan este, hogy hullafáradtan beesik az ajtón, igényli, hogy foglalkozzam vele, miközben én meg arra vágyom, hogy ő foglalkozzon velem. És ezt mi megbeszéljük. Valamelyik este is azzal fogadtam, nem azért nem ölelem át, és bújok oda hozzá, mert bármi bajom lenne, vagy mert nem örülök, hogy hazajött, hanem mert le vagyok büfizve… És ezen legalább nevettünk egy jót. Sosem volt még akkora szükségünk egymásra, mint most. De hatalmas mázlim van a férjemmel, mert vele aztán tényleg bármit megoszthatok, és ez fordítva is így van.”
„Michelin-csillagos menü várt rám”
A mindennapi nehézségek ellenére is Dóri roppant szerencsésnek érzi magát az életük és legfőképpen a családjuk miatt. „Vannak azok a bizonyos órák, amiket nem cserélnék semmire. Mint amikor reggelente fekszünk hárman az ágyban, és Kami ide-oda gurul, mászik kettőnk között. Vagy a vasárnapi közös ebédeket. Különben amióta átköltöztünk az új házba, Jenő itthon is rendszeresen főz. És most végre nyugalom van. Mivel Kami még pici ahhoz, hogy kiszolgáljak egy akkora családot, mint a miénk, mi mentünk látogatóba az ünnepek alatt – magyarázza. – És az idei karácsony más volt, mint az eddigiek, Jenővel és a lányommal először ünnepeltünk családként. 24-én délután átmentünk édesapámékhoz ebédelni, este pedig otthon voltunk hármasban. Jenő főzött, tehát szenteste Michelin-csillagos menü várt rám – mosolyog. – És hát mi lehetett volna szebb ajándék annál, mint hogy ülünk a kislányunkkal a fa alatt, és nézzük, ahogy elvarázsolják őt a karácsonyi fények.”
Kiemelt képek: Borzi Vivien
