Könnyű önnel együtt dolgozni?
Fábry Sándor: Nem mindig. Volt már, hogy megbántottam a kollégáimat, mert a vicces megjegyzésemet sértésnek vették. Azok szívják mellre ezeket, akik nem ismerik a stílusomat, egyébként pedig tudok bocsánatot kérni, ezzel nincs probléma.
Azt mondta, hogy nehéz humorra humort írni, feltételezem, önmagában humort sem egyszerű. Vagy igen?
F. S.: Olyannyira nem, hogy nem is tudok. Mindig elcsodálkozva nézem azokat a kollégákat, akik az estjeiket szóról szóra kitűnő
megírják. Én csak címszavakkal dolgozom, és olyan történeteket mesélek el, amiket megtapasztaltam, persze egy kicsit kiszínezve, felhabosítva. Egy stand up-osnak élményekre van szüksége, mert akkor megy jól a szekér. Persze nincs arra garancia, hogy mindig történik valami, ezért is dolgoznak velem olyan kitűnő humorista kollégák, akik kisegítenek, ha uborkaszezon van. Ezek a történetek viszont sokkal kötöttebbek, lévén, hogy előre meg vannak írva, de az ember nem teheti fel a karrierjét arra, hogy vagy történik valami, vagy nem. Pláne nem az én koromban.
Mi van, ha egyszer elfogynak a történetek?
F. S.: Baj! De eddig mindig eszembe jutott valami, 68 évesen azért van miből szemezgetni. Reggelente a fürdőkádban szoktam meditálni, és próbálok a múltból előkotorni régi emlékeket. Ebből élek egy ideje, de másképp nem is lehet. Közel huszonöt éve megy a Fábry Show, megszámlálhatatlan adás, poén, történet van mögöttem, de érdekes, még most sem tudom megunni. Ha szabad ilyen példával élnem, akkor van olyan barátom, aki negyven éve tartó házasság után is rendszeresen lerendezi az asszonyt, és élvezi. Valahogy én is így vagyok a Fábry Show-val: 25 év után is izgat.
Eleinte az MTV-n, majd több mint tíz évig az RTL Klubon futott a műsora, végül visszatért a közmédia képernyőjére, ahol sokkal kisebb közönséghez jut el. Sosem érdekelte a nézettség?
F. S.: Dehogynem! Aki mást mond, az hazudik, vagy eleve nem nézik a műsorát. A Duna TV-n ugyan nincs nézettségi hajsza, de legalább olyan komoly művészeket is meghívhatok, akiket a kereskedelmi csatornánál nem volt javasolt vendégül látni. Egyébként máig kitűnő kapcsolatban vagyok a csatornával, az viszont nem merült fel, hogy visszamenjek.
Kinek a véleményére ad leginkább?
F. S.: A közönség az első számú kritikusom. Szoktam mondani, hogy két őszinte műfaj van a világon: a humor és a pornó. Ha elindulnak a hangyák a gatyánkban, az jó szexnek ígérkezik, ha pedig nevetünk valamin, az jó poénnak bizonyul. Ezzel most csak azt akarom mondani, hogy ha valami jó, az magától is működik, a humort sem szabad erőltetni. Olykor meg is dorgálom a stand-upos kollégáimat, akik a fáradt poénjaikat egy-egy „basszamá”-val akarják feldobni.
Hogyan telnek a napjai?
F. S.: Olvasok, Poirot-t nézek, közben írogatok, és élvezem, hogy nyugdíjasként ingyen utazhatok a HÉV-en. Ezenfelül nem túl sok örömöt okoz, hogy megöregedtem. Nem tudnám elképzelni, hogy otthon punnyadjak, és egész nap csak tévézzek. A semmittevéstől hamar leeresztek, nem érzem magam komfortosan, úgyhogy igyekszem magam elfoglalni. Egy korombeli nőnek ilyen szempontból könnyebb, mert ott vannak a gyerekek, unokák, háztartás, bevásárlás, barátnők, van mit csinálniuk.
Pedig önnek is van egy 11 éves tinilánya, feltételezem, vele is van elég feladata.
F. S.: Persze, ott van Borika, de ő iskolába jár, egy héten háromszor megy röplabdaedzésre, majd meccsekre, úgyhogy elég nehéz befurakodni a napirendjébe. Ráadásul esténként tévézést folytat a verandán, amit nem is tudok hova tenni. Szerintem kiskamasz filmeket nézeget, amiben lehet valami izgiség, mert ilyenkor felküld minket az emeletre, és addig nem mehetünk le, míg be nem fejezi a dolgát.
Ezek szerint nem egy elveszett lélek.
F. S.: Tényleg nem. A Református Gimnáziumba jár, ötödik osztályos, vagyis elsőéves gimnazista. Eszes lány, jók a jegyei, de tanulhatna többet is. Sokszor gyanúsan ráér, Agatha Christie-t olvas, ami annyit tesz, hogy ilyenkor megint csak nem áll velem szóba. Egyébként nemrég nagyot nőtt a szememben, mert önállóan, busszal jár iskolába. Mondjuk, legutóbb véletlenül rossz buszra szálltak a barátnőjével, és Pismányban landoltak. Hívott minket, hogy menjünk érte, pattantunk is a kocsiba. Bár annak nem örülök, hogy van mobilja, de ilyenkor jót tesz. Nem értem, mi szüksége van egy kiskamasznak telefonra.
Például hogy felhívja a szüleit, ha eltéved.
F. S.: Hagyjuk már. Megkérdez egy járókelőt, merre az arra, és kész. Nekem se volt mobilom gyerekként, de ilyenekbe nincs beleszólásom. Borika és az édesanyja elhatározták, hogy mindenképp szükségük van telefonra. Egynek örülök: nem nyomkodja sokat.
Felesel? Visszabeszél?
F. S.: Hajjaj. De ezért nem tudok rá haragudni. Nem felejtettem el a saját gyerekkoromat, márpedig én állati pimasz voltam. Igazi kis tenyérbe mászó mitugrász. Mindenkinek beszóltam, arcoskodtam, Borika pedig ettől nagyon messze van, egy áldás hozzám képest.
A fiával tartja a kapcsolatot?
F. S.: Igen, hogyne, sőt a gyerekek már találkoztak is, de ebbe nem szeretnék belemenni.
Tizenhárom éve a nevére vett egy afrikai árvát, akit sokáig anyagilag támogatott. Mi lett a kisfiúval?
F. S.: Az túlzás, hogy a nevemre vettem, de igen, volt egy ilyen történet. Meglátogattam Maliban egy árvaházat, ahol a szemem láttára került inkubátorba egy kisfiú. Az én tiszteletemre nevezték el Alexandre-nak, akit évekig támogattam. Minden hónapban küldtem a részére háromezer forintot, ami elegendő volt ahhoz, hogy normális étkezést biztosítsanak neki. Aztán kitört a polgárháború, bezárták az intézményt, majd állítólag egy európai családhoz került Spanyolországba. Azóta nem tudok róla semmit, de remélem, hogy jó helyen van, megérdemli a boldog életet.
A szakmájában mindent elért, amit csak lehetett, és talán a magánéletében sincs oka panaszra. Mit kíván magának a jövőben?
F. S.: Az a legnagyobb vágyam, hogy gyermekeim jó testvérek legyenek! Ezt kívánom!
