A közösségi oldalán ezt írta: „Ma különösen nehéz nekem! Első Sándor-nap Sándor nélkül.” Ilyenkor mindig ünnepeltek?
Failoni Donatella: Háromszor volt egy évben nálunk nagyon nagy buli sok-sok vendéggel: szilveszterkor, Sándor-napkor, és egy, amikor közösen megünnepeltük a születésnapunkat. Soha többet nem lesz ilyen. Képtelen vagyok feldolgozni, hogy a férjem nincs többé. „Jaj de fáj, jaj de fáj, jaj de fáj…” Ezek voltak az utolsó mondatai, míg élek nem felejtem el. Öt perc alatt halt meg.
Majd ötven évet töltöttek együtt, hogy telnek a férje nélkül a napjai?
F. D.: Borzalmasan hiányzik. Megvagyok, elvagyok, csinálom a dolgom, igyekszem összeszedni magam. Egy percig nem tétlenkedem, mindennap főzök, éppen úgy, mintha itt lenne Sándor. A hétvégék kicsit könnyebbek, jönnek a gyerekek Diósjenőre, a lányom, a párja, az unokám. Így, egymásba kapaszkodva próbáljuk meg túlélni a túlélhetetlent.
Alexandra nagyon apás volt…
F. D.: Imádta az apját, ő talán még nálam is jobban szenved.
Úgy gondolom, Sándor teljes és boldog életet élt, úgy ment el, hogy nem szenvedett, erre mondják, szép halála volt. Csak akik itt maradnak, a szerettei, nekik nagyon nehéz.
F. D.: A főiskolán, ahova jártam, a pszichológiatanárom azt mondta: „Donatella, a boldogságnak három titka van. A munka, hogy egy életen át azt csinálja, amit szeret, a másik a párválasztás.” A harmadik, amit akkor nem értettem, most már tudom, mire gondolt, a halál megválasztása. Sándornak valóban boldog halála volt, nem volt beteg, nem volt kiszolgáltatott, méltatlan helyzetben, egy percig nem szenvedett. Sajnos sok ilyet láttam. Még az ellenségemnek sem kívánnám. Még az is megadatott a férjemnek, hogy a halála előtt jó pár hónappal visszatérhetett a színpadra, nem is akármivel, Márai Sándor Kassai polgárok főszerepével. Óriási sikere volt. Nem vagyok elfogult, a művészetben nem ismerek barátságot, vagy jó, vagy nem jó valami és valaki, de hát Sándor zseniális volt.
Tényleg szép, hogy ez megadatott neki.
F. D.: Igen, de majd ötven év házasság után itt maradtam egyedül, társ, szövetséges nélkül, ezt nem lehet elviselni. Régen nem ültem le a zongorám mellé, most mindennap játszom magamnak, mert azt érzem, a zene gyógyítja a lelket, egy szebb világba repít el. Egyébként a házunkban mindent érintetlenül hagytam, minden úgy van, mint amikor Sándor elment. És itt vannak velem a hamvai is. Egy részét a temetőben helyzetük el ünnepélyes keretek között, de a másik részét itt szórtuk szét a saját erdejében, a kedvenc fái, állatai és vadjai között. Csak mi, négyen voltunk jelen.
Szokott vele, róla álmodni?
F. D.: Sokáig nem álmodtam vele, sőt még sírni sem tudtam. Mostanában azonban egyre többször megjelenik álmomban, és ez nagyon jó érzés, mert ilyenkor újból velem van. Beszélek hozzá, mondtam neki, „Sándor, segíts nekem!” Utána bementem a szobába, valahogy egy kismadár berepül a nappaliba, rászállt az ő faragott székére, onnan aztán beszállt Sándor szobájába, az ágyára. Így üzent nekem a férjem, hogy velem van, aztán hallottam a hangját, ahogy mondja: „Nem vagy egyedül, ne félj!” Majd ötven év nagyon hosszú idő, jóban-rosszban, ez egy teljes élet volt.
Hisz abban, hogy az ember úgy hal meg, ahogy élt?
F. D.: Szeretném hinni. Édesanyám, valamint nagy példaképem, Fischer Annie zongoraművész és Sándor valóban úgy halt meg, ahogy élt, szépen mentek el. Nekik szerencséjük volt, de sajnos az élet nem mindig ilyen igazságos. Korábban gyakran mondogattam, biztosan én halok meg előbb, Sándor csak utánam. Két évvel voltam idősebb nála, így lett volna logikus. Beszéltem is erről a családomnak, sőt azt is elmondtam, ha beteg vagyok, hagyjanak meghalni, nincs újraélesztés, nem kell meghosszabbítani az életem, ezt nem szeretném. Nem félek a haláltól, csak az odavezető úttól, de ha újból Sándorral együtt lehetek, még azt is kibírom.
