Story: Minek köszönhető ez a hirtelen jött, hatalmas népszerűség?
Tóth Andi: Való igaz, sokáig alig kaptam megkeresést, szinte fellépéseim sem voltak, most viszont nem győzöm magam utolérni. A világjárvány alatt megírtam az első albumomat, és a Néztek című dalom megjelenése után beindult a karrierem. Megállás nélkül csörög a telefonom, és éjszakába nyúlóan dolgozom. Egyik helyről a másikra rohanok, amit még szoknom kell, főleg ami a klubkoncertezést illeti. Nem éppen a kedvenc műfajom, ugyanis sokkal antiszociálisabb, távolságtartóbb vagyok annál, mint hogy élvezzem az idegen emberek ilyesfajta közelségét. Meghalok attól, amikor részeg emberek fogdosnak, nyúlkálnak és belemásznak az aurámba, az viszont tök jó, hogy kívülről tudják az összes dalomat, és üvöltve éneklik velem a számaimat.
Story: Ha a Lejtő című albuma nem hozza meg a várt sikert, akkor is kitartott volna az éneklés mellett?
T. A.: Ez jó kérdés, mert minden évben elgondolkozom azon, hogy inkább külföldön próbálkozom.Legutóbb pont a karantén előtt voltam ezen az állásponton, pontosabban azon, hogy magam mögött hagyom Magyarországot, és külföldön próbálok szerencsét. Épp indultam volna, amikor beütött a Covid, és a sors maradásra bírt.
Story: És jött a Sztárban Sztár, ahol mindenki azt figyelte, hogyan néznek egymásra Szabó Ádámmal, majd a Dancing with the Stars, ahol szívesen összeboronálták Andrei Mangrával. Őszintén: most akkor járnak?
T. A.: Naponta olvasom a cikkeket, ahol azt találgatják, hogy mi van köztünk. De az igazság az, hogy csak barátok vagyunk.
Story: Nagyon megosztó személyiség, az utóbbi időben viszont mintha kevesebb kritikát kapna az emberektől. Megkedvelték, vagy ez csak a vihar előtti csend?
T. A.: Mindenki ezt mondja, de szerintem teljesen lényegtelen, hogy mit írnak, gondolnak vagy mondanak rólam az emberek. Sem a jót, sem pedig a rosszat nem szabad befogadni, mert most úgy tűnhet, hogy megkedveltek, de két hét múlva ugyanúgy utálni fognak, és újra én leszek a csúnya, gonosz, nagyszájú botrányhősnő. Ezért nem adok az emberek szavára! Legalábbis azokéra, akik nem ismernek. Hetente változik az álláspontjuk, én pedig nem vadidegenek véleményétől fogom függővé tenni a boldogságomat.
Story: Mégis három évig járt pszichológushoz…
T. A.: Az leginkább a pánikrohamom miatt volt, bár elismerem, nem volt könnyű tizenöt éves kislányként megbirkózni az egyedülléttel, az ismertséggel és úgy egyáltalán a nagybetűs élettel. Először egyébként pszichiátert javasoltak, de inkább a pszichológus mellett döntöttem, akihez három éven keresztül, heti rendszerességgel jártam. Nagyon élveztem, és sokat segített, hogy volt, aki meghallgatott, tanácsot adott, és akinek teljes őszinteséggel elmondhattam a gondjaimat. Most is rám férne egy ilyen beszélgetés, csak annyi a munkám, hogy konkrétan nincs időm pszichológushoz járni. (nevet) Komolyra fordítva a szót, szerintem mindenkinek szüksége van szaksegítségre, függetlenül attól, hogy a nyilvánosság előtt él, vagy sem. Nem létezik olyan ember, aki teljesen jól van, és nincsenek gondjai.
Story: Milyen a kapcsolata a családjával? Az édesanyjával meg tudja beszélni a lelki vívódásait, nehézségeit?
T. A.: Anyut nem szoktam ilyenekkel traktálni, teljesen civil, mondhatni, kívülálló, pláne ami a szakmát illeti. Azt sem érti, hogy miért bántanak engem, mint ahogyan azt sem, hogy én magam mit miért csinálok. Tizenöt évesen repültem ki a családi fészekből, kvázi egyedül nőttem fel, így anya sok mindenből kimaradt, ami a felnőtté válásomat illeti. Persze jóban vagyunk, tartjuk a kapcsolatot, és folyamatosan szemmel tart Erdélyből, de a kérdésre válaszolva, nem, nem tudom vele megbeszélni a problémáimat.
Story: Édesanyja nagyon fiatalon, 23 évesen alapított családot. Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy ön is ennyi idősen szeretne férjhez menni és gyermeket szülni. Most is így gondolja?
T. A.: Jézusom, két hónap múlva leszek huszonhárom. Tényleg ilyeneket mondtam? Milyen aranyos. (nevet) Ebből is látszik, hogy mennyit változik egy ember. Akkor még elhittem, hogy minden jó, minden szép. De most már túl vagyok két kapcsolaton, átgondoltam a dolgokat, és megismertem önmagam. Persze jó lenne fiatalon férjhez menni, és gyereket szülni, ez továbbra is egy nagyon szép gondolat, de eddig minden kapcsolatomban ez volt a probléma. Hogy én komolyan terveztem, ők meg nem. Ha másképp alakult volna, akkor már az első barátomhoz is feleségül mentem volna. Szerintem ez nem kor függvénye. Simán megállapodnék, de legalább már nem görcsölök rá erre a kérdésre. Azért sem, mert még nem találkoztam Magyarországon olyan férfival, aki komoly kapcsolatot szeretne. Komoly férfival se nagyon, sőt még igazi férfival sem. A huszonévesek között pedig végképp nem. Ettől függetlenül egyáltalán nem vagyok elkeseredve, egyébként is inkább most a karrierem érdekel. Gyerekként is csak a munkára gondoltam. Amikor a nagymamám megkérdezte tőlünk a bátyámmal, hogy kinek lesz hamarabb családja, egyből rávágtam: „A tesómnak, én majd énekelek, mama!” Így is lett. Jövőre lesz a bátyámék esküvője, nekem meg, úgy tűnik, kezd beindulni a szekér.
Story: Így utólag visszagondolva, milyennek látja a tizenöt éves kori önmagát?
T. A.: Aranyosnak és ártatlannak. Olyannak, aki nem tudta, hogy mi vár rá, pedig a családja próbálta felkészíteni a nagybetűs életre. Egyébként sosem neveltek burokban, pontosan tudtam, hogy a világ gonosz is tud lenni, fel voltam készülve erre, viszont amennyi bántást Magyarországon kaptam, az még engem is arcul csapott. Az első két-három év úgy elrepült, hogy észre sem vettem. Fel sem fogtam, mi történik velem, és már felnőtté váltam. Annyi mindent megéltem, hogy szó szerint beleőszültem. Lehet, hogy papíron 23 leszek, de a lelkem mélyén sokkal idősebbnek érzem magam.
Kiemelt kép: Smagpictures
