Best: Régi barátom és harcostársam vagy, ennek ellenére volt idő, amikor évekig nem beszéltünk egymással. A viszonyunk mára rendeződött.
Dömsödi Gábor: Tanulságos a mi közös, munkával telt életünk, majd a szakításunk. Miután valóban sokáig nem beszéltünk egymással, mi képesek voltunk tisztázni a konfliktusainkat, és képesek voltunk kibékülni. Erre sokan nem képesek.
Best: Hajdan Friderikusz Sándor a legjobb barátod, munkatársad volt, közös cégetek is volt, ma már nem beszéltek. Állítólag ő igen tehetős ember lett, ellentétben veled.
D. G.: Én soha nem nyúlkáltam Friderikusz zsebébe, most sem ismerem az anyagi helyzetét, de akkor sem voltam ezzel tisztában, amikor én voltam a közös cégünk ügyvezetője. Akármekkora is a vagyona, megérdemli, mert az egész élete a munkáról szól. Ha minden ember úgy dolgozna, olyan aktivitással, olyan elhivatottsággal, mint Friderikusz, akkor nem itt tartana az ország. Azon kevés őrültek közé tartozik, akik előbbre viszik a világot.
Best: Nem fáj, hogy véget ért ez a barátság?
D. G.: Ha én nem akartam volna, hogy véget érjen a barátságunk, akkor fájna. Az én barátságaim még legrosszabb esetben is többnyire mindig közös megegyezéssel, nem felmondással értek véget. Így nem fájt. De van olyan is, nem sok, ami véget ért, majd újrakezdődött. Például Hajdú Péterrel. Újra jó, baráti viszonyban vagyunk. Politikailag nem ugyanazon az oldalon állunk, a meggyőződésünk egy csomó kérdésben más, szakmailag is egészen más az értékrendünk, ennek ellenére kedvelem Hajdút. Összes hibájával együtt egy jószívű gyerek. Nem azt keressük, ami szétválaszt, hanem azt, ami közös.
Best: Beszéljünk kicsit most rólad. Volt idő, amikor elég sok egészségügyi problémával kellett megküzdened. Magas vérnyomás, 49 évesen átestél egy szívinfarktuson, megküzdöttél a depresszióval. Most hogy vagy?
D. G.: Ki ne felejtsük, voltam pánikbeteg is. A szívinfarktusomról csak annyit: éreztem, hogy szorít a mellkasom, ám miután egy jótékonysági rendezvényen kellett műsort vezetnem, és nem tudtam másnak átadni, odamentem. Felmentem a színpadra, de mondtam, ha összeesnék, hívjanak rohammentőt, mert szívinfarktusom van. Később kiderült, azt hitték, viccelek. Hazautaztam Nógrádba, másnap éreztem, rosszul vagyok, elindultunk a feleségemmel a salgótarjáni kórházba, de még útba ejtettük a helyi juniálist. Nem szaporítom a szót, odamentünk, mentem fel a dombra, már nem tudtam járni, nem kaptam levegőt, még jobban szorított a mellkasom, borzalmas volt. Abban a pillanatban körülvett egy népviseletbe öltözött asszonykórus, hogy fényképet csináljanak rólam. Az jutott eszembe, ha én most meghalok, ez a kép fogja bejárni a hazai sajtót. Aztán jött a mentő, ott feküdtem a földön, pléddel letakarva, csövek lógtak ki belőlem, a végén mentőhelikopterrel vittek kórházba. De visszatérve a pánikbetegségemre, ami a Covid hozadéka volt. Akkoriban féltem autót vezetni, ha jött mögöttem vagy előttem valaki, lelassítottam, és félreálltam. Más férfi a férfiasságra büszke, én az autóvezetési tudásomra. El tudod képzelni, mekkora csapás volt ez számomra? Aztán elmentem egy pszichiáterhez, aki azt mondta, szedjek gyógyszert, szót fogadtam, és elmúlt minden félelmem.
Best: Szerencsés természeted van, a humorérzéked akkor sem hagy el, amikor baj van. Azt hogy viselted, amikor egyszer hosszabb ideig nem volt munkád?
D. G.: Pocsékul. Se munkám, se fizetésem, se pénzem nem volt, húsz hónapig a feleségem fizetésből éltünk. Szerencsére a gyerekeim, a barátaim önfeláldozó és megkönnyeztető módon segítettek. Egyébként amikor a legmélyebben voltam, akkor sem voltam olyan rossz helyzetben, mint a magyar lakosság 25-30 százaléka.
Best: A gyerekeid már nagyok, kirepültek a családi fészekből. Melyik merre jár?
D. G.: Dóra Spanyolországban van, de sokat van itthon, Dávid itthon dolgozik, de a munkája sokat elszólítja külföldre. Kettesben maradtunk Krisztával.
Best: Hogy van a feleséged? Évekkel korábban meséltél róla, hogy súlyos beteg…
D. G.: Úgy kell mondanom, hogy a körülményekhez képest van jól, de hát én is csak a körülményekhez képest vagyok jól. Meg te is. A körülmények pedig azok, hogy elértünk egy bizonyos kort.
Kiemelt képek: Nagy Zoltán/fotocentral.hu
