Hogyan mondhat egy tornatanár olyat a diákjára, hogy genetikai selejt?
Rubint Réka: Elvileg sehogy, nagyon rosszul is esett, de utólag azt mondtam, minden okkal történik. Ha nincs ez a tanár, akkor lehet, hogy teljesen más irányba megy az életem, és soha nem kerülök ilyen közel a sporthoz. Az jogos volt, hogy meg akart buktatni, nagyon ügyetlen voltam, de ezután az ominózus mondat után hazamentem, folyamatosan a tükör előtt tornáztam, próbáltam guggolni, fekvőtámaszt csinálni… Eleinte nem ment, szó szerint vért izzadtam, viszont úgy felfejlődtem, hogy négyessel zártam az évet. Azóta a sportcipőm szinte le sem jött a lábamról. Azt szoktam mondani, a cipőben benne van minden, amire a lelkemnek, a testemnek szüksége van. Voltak olyan élethelyzetek, hogy ha nem sportolok, összeomlottam volna.
Mondana egy példát?
R. R.: Norbi szívműtéte. Az első szépen sikerült, de kapott egy kórházi fertőzést, és a szíve egyharmadát úgymond felzabálta egy baktérium. Újból kellett műteni, kicsi volt az esély arra, hogy túléli.
Úgy tudom, amikor Norbit betolták a műtőbe, elbúcsúztak egymástól.
R. R.: Amikor a párodnak, a szerelmednek, az életed értelmének az óráját, a gyűrűjét a kezedbe adják, és azt mondja az orvos, tíz százalék az esély arra, hogy a műtétet élve megússza, azt senkinek sem kívánom. Akkor már megvolt a három gyerekünk, Zalán egyéves volt, Norbika hat, Lara nyolc. Ha akkor ott, a kórházban valaki azt mondja, hogy a három gyerekemen kívül mindenemet elveszik, a nulláról kell újraépíteni az életemet, de cserébe a férjem meggyógyul, gondolkodás nélkül lemondtam volna mindenről. Norbit éjszaka műtötték, majd miután kitolták a műtőből, és azt mondták, nem biztos, hogy megéri a reggelt. A stressz, a kétségbeesés, a félelem miatt egy éjszaka alatt megőszültem.
A férje betegségéről őszintén beszélt, ha mondjuk, ön lenne beteg, azt is vállalná a nyilvánosság előtt?
R. R.: Ahogy öregszem, a korral egyre bölcsebbé válok, inkább élek befele, mint kifele.
Egyszer azt mondta, senkinek nem kívánja az elmúlt egy évet, mert többször kellett a földről felállnia.
R. R.: Sok mindenben, sok mindenkiben csalódtam. Barátokban, élethelyzetekben, szituációkban. Ezekből kellett felállnom.
Abból soha nem csinált titkot, hogy jómódú.
R. R.: Nincs miért titkolnom. Huszonéves koromtól minden egyes forintért keményen megdolgoztam. Közben szültem három gyereket, akiket tisztességgel, becsülettel és szerintem csodálatos értékrenddel fel is neveltem. Emellett imádok főzni, tegnap például isteni lábszárpörköltet készítettem bográcsban. Imádom a munkám, imádok utazni, megyünk is sokat, de még ekkor sem fordul elő, hogy tétlenül feküdjek a tengerparton, és ne dolgozzak. Amikor viszont este ágyba kerülök, végiggondolom a napomat, és megkérdezem magamtól, tudnék-e ennél többet teljesíteni? A válaszom szinte mindig az, hogy abból a napból a legtöbbet hoztam ki.
Soha nem szokott elfáradni, kétségbeesni?
R. R.: Dehogynem, csak olyankor elmegyek hangtálazni, biciklizni, az erdőbe sétálni…Annak örülök, hogy az elmúlt időszakban Rubint Réka utolérte Rubint Rékát. Eddig rohantam magam előtt, és a lelkem loholt utánam. Mindent elvállaltam, semmire nem mondtam nemet. Norbi a végén már megtiltotta, hogy hétvégén, amikor jártam az országot, és több fellépésem volt, én vezessek. Volt, hogy olyan fáradt voltam, hogy amikor hazaértem, járni nemigen bírtam, nem tudtam kiszállni az autóból, a sofőr ölbe vitt be a házba. Nem lehet büntetlenül csinálni azt, amit évtizedeken át csináltam. Lassítanom kellett.
Egy dologban nem lehet lassítani, a gyereknevelésben, mindegy, hány évesek…
R. R.: Amikor az ember gyermeket vállal, senki nem mondja el, hogy ez egy életre szóló, kőkemény feladat. Munka, aggódás, kétely. Jól csinálom? Nem jól csinálom? Az anyukám hogy csinálta? Én biztos nem fogom úgy csinálni! Aztán mégis úgy csinálom… Szerintem a legnehezebb a gyereknevelésben az, hogy hagyjam őt, őket repülni, ezért meghagytam a szárnyaikat. De közben amikor kellett, a kis hajtásokat levagdostam. Meg kellett tanulnom, mikor szóljak. A gyereknevelés egy életre szóló tanulási feladat. Mi, öten sokat utazunk együtt Norbival és a három gyerekkel, de olyan is gyakran előfordul, hogy hol négyesben a három gyerekkel, hol csak a fiúkkal külön. Az elég jó dolog, amikor azt mondják nekem: „Anya, amikor férjünk, feleségünk, gyerekeink lesznek, ha te már nagymama leszel, akkor is elmegyünk így, együtt nyaralni?” Azt gondolom, ennél nagyobb elismerést nem kaphat egy édesanya.
Kiemelt kép: Trenka Attila/fotocentral.hu
