Politikai műsorokat vezetsz, azonban a Best magazinban nem politizálunk, így most én sem fogok. De mert családfő, édesapa vagy, a személyes tapasztalataid persze érdekelnek, akár az egészségügyről is.
Rónai Egon: A nagyfiam műtétre szorult a születésekor, egy briliáns kezű fül-orr-gégész műtötte a Heim Pál Kórházban úgy, hogy semmiféle utókezelésre nem szorult. A másik fiamnak egy lószállító kamion hátlapja dőlt a lábára, és elvágta a sípcsontját. Egy picike nyom emlékezteti csak a balesetre. Úgyhogy igenis tudok jó példákat mondani, hálás vagyok az orvosoknak! Egyébként nemcsak azért van manapság várólista a kórházakban, mert kevés az orvos, a műtősnő, hanem azért, mert nem finanszírozzák a műtéteket. Ezért van az, hogy délelőtt tizenegykor befejeződnek a műtétek, és csak másnap reggel nyolckor folytatódnak, kivételt képez, ha valami sürgős eset áll fenn.
A feleséged magánkórházban sok millióért, vagy állami kórházban szülte a három gyereketeket?
R. E.: A Tétényi út állami kórházban, remek orvosa volt, és Picúr, aki csodálatos szülésznő. Sokarcú a magyar egészségügy, nekünk szerencsénk volt. De mind az öt gyerekem állami iskolába is járt és jár, ez részben elhatározás volt a részünkről, másrészt anyagilag nem is engedhettük volna meg magunknak mást. Az általános iskola alsó tagozata egy jó tanító nénivel zökkenőmentes volt, azt viszont tapasztalom, később már nehezednek a körülmények, a közoktatás néha furcsa dolgokat produkál.
A nagyfiaid külföldön vagy Magyarországon élnek?
R. E.: Bálint Cipruson élt fél évet, hazajött, amikor jött a Covid, illetve nem ment vissza. Akkor érettségizett, aztán itthon elkezdte az egyetemet, de inkább más utat választott, van egy sikeres vállalkozása.
Mit gondolsz, manapság van értéke a diplomának?
R. E.: Igen, arról nem beszélve, szerintem minden szülő azt akarja, hogy a gyereke minimum atomtudós legyen, mellette jól gitározzon, kiválóan fessen, több nyelven beszéljen, tehát sokkal többre vigye, mint ő.
Az elmúlt években rengeteg fiatal hagyta el Magyarországot. Amikor fiatal voltál, neked nem fordult meg a fejedben, hogy elmenj?
R. E.: Csak egyszer. 21 éves voltam, amikor mint sportújságírót az Egyesült Államokon keresztül Kubába küldtek a női kosárlabda-válogatottal az olimpiai selejtező tornára. Mielőtt elindultunk volna, jött egy elvtárs, és elmondta, az utazásomnak ára van. Jelentenem kell, ki mit mond, ki miről beszélget. Erre azt válaszoltam, én biztosan nem jelentek semmit, utazzon inkább más. Más utazott. Nem bántam meg a döntésem. Az utazásokat pedig utólag alaposan bepótoltam, a múltkor számoltam össze, ötvennyolc országban jártam, ahol nem voltam, Dél- Amerika és Ausztrália. Ezeket még valahogy meg kellene nézni.
Én még emlékszem a huszonéves Egonra, el nem tudtam képzelni, hogy mintaférj és mintaapuka leszel.
R. E.: Hogy mintaapuka lennék, azt nem tudom, de már egészen fiatalon tudtam, én mindenképp szeretnék két gyereket. A végén öt lett, mert fel nem merült, amikor megismertem Zsanit, és összeházasodtunk, hogy ne legyen közös gyerekünk. A két nagy mellé jött a harmadik fiú, szerettünk volna egy kislányt is, megszületett, mire azt mondtuk, jó lenne ötödik is, mindegy, milyen nemű. Ha viccesen szeretnék fogalmazni, akkor úgy mondanám, rá lehet kapni erre az érzésre.
Nemcsak te dolgozol sokat, de a feleséged, Zsani is.
R. E.: Igen, ő az ATV szerkesztője, mellette rehabilitációs és gerinctréner, kismamákkal foglalkozik szülés előtt és szülés után, szóval valóban nem unatkozik. Hogy viszonylag zökkenőmentes legyen az életünk, minden este összedugjuk a fejünket, és megbeszéljük, kire milyen feladatok hárulnak másnap, és ezt egy naptárba be is írjuk. Olyan, hogy elfelejtettem, nem fordulhat elő. Írás van ugyanis róla!
Amikor kicsik voltak a gyerekek, úgy tudom, nem igen volt segítségetek.
R. E.: A szüleim már régen nem élnek, Zsaniék négyen vannak testvérek, a szüleinek így 13 unokájuk van, és nem élnek Budapesten. Nem elvárható tőlük, hogy csak velünk töltsék az idejüket.
Nem vágytok arra, hogy kicsit kiszabaduljatok a gyerekek „fogságából”, és kettesben romantikázzatok?
R. E.: Épp a napokban beszéltünk arról, eljött az idő, hogy két-három napra kettesben megszökjünk itthonról. Egyébként nemrég azon vettem észre magam, hogy rajta felejtettem a szemem a feleségemen, és megállapítottam, az elmúlt 13 évben, amióta együtt vagyunk, sem ő, sem a kapcsolatunk nem változott. Legalábbis én így látom. Őszintén mondom, elérzékenyültem. Ahogy öregszem, egyre romantikusabb vagyok.
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
