„A szépségért meg kell szenvedni” – mondják. És Zoltán Erika valóban megtapasztalta ezt a saját bőrén, leginkább akkor, amikor a műcopfos, hidrogénszőke hajat divatba hozta a nyolcvanas években. „Ára volt anno, és le is kellett róla szoknom, mert úgy bírtam csak ki a festést, hogy közben nem is tudom hány szem fejfájáscsillapítót bevettem. Csípte, marta a fejbőrömet a festék és az erős oldószer, de az egy dolog, hogy nem múlt el ez a borzasztó égés, mert egyik reggelre arra ébredtem, hogy olyan a párnám, mintha egy véres csatában vettem volna részt: csupa seb volt a fejbőröm. Így meg kellett azzal a gondolattal is barátkoznom, hogy egy picit sötétebb színárnyalat jobb lesz” – mesélte Erika Lilu Makeup/Down című műsorában.
Még gyerekkorában alakult ki benne egy kép a női szépségről, és ezt apai nagymamájától eredezteti. „Hála istennek mind a két nagymamámat ismerhettem. Anyukám nagymamája a zongora felé vitt, ő zongoraművésznő volt, a másik nagymamám pedig, bár egyszerű háziasszony volt, de nagyon szeretett szavalni, a Mama című verset tőle tanultam meg. Ő volt a szőke hajú, és én mindig őt hívtam szép mamának. Anyukám mindig mondta, hogy ez nem jó, ezt ne csináljam, mert nem szabad, kellemetlen, de nem értettem, miért: a szőke nagyit láttam mindig szépnek, és ahogy lehetett, nekem is első dolgom volt, hogy kiszőkíttessem a hajam.”
Kiemelt kép: Steindl Gabriella/fotocentral.hu
