Szmokingos urak, uniformisban feszítő tisztek, estélyiben pompázó, felékszerezett hölgyekkel ropják a keringőt, miközben a zenekar Strausst játszik, folyik a pezsgő… Ilyennek képzeljük a bálokat, és egykor ilyenek is voltak. Ám nem a legelső: ott még kézzel ették a sült fácánt! Igen, az első táncos estélyt, amelyről írásos bizonyíték is fennmaradt, 1385-ben Amiens-ben rendezték meg – ez volt VI. Károly francia király és Bajor Izabella menyegzője. A 16. századig csak ritkán rendeztek ilyen nagyszabású partikat, Medici Katalin idején viszont már egyre többet. Ő volt az a királyné, aki az álarcos mulatságokat meghonosította Franciaországban. A jelenlegi formájukban ismert farsangi vigasságok, illetve bálok XIV. Lajos korában lettek Európa-szerte népszerűek.
Szenzáció lett az elefánt
Idehaza Mátyás király idején születettek a bálokról az első írásos emlékek, akkor még az ünnepség kellékeit, vagyis az álarcokat és ruhákat Itáliából hozatták. A feljegyzésekből derül ki az is, hogy az 1516-tól uralkodó II. Lajos király udvari estélyein már elefántokat is felvonultattak. A bécsi udvar Mária Terézia idején kezdett bálozni, nemcsak Schönbrunnban, hanem Pozsonyban és Pest-Budán is. Medikusok, törvényhallgatók, ügyvédek, kereskedők, asszonyi egyesületek, magányos uraságok táncos mulatságai voltak ezek, amelyeket a pesti Hétválasztó Fejedelem nevű vendégfogadóban rendeztek meg – ha ma is állna, a Váci utcában nyitná meg kapuit. Idehaza idővel annyira népszerűek lettek ezek a rendezvények, hogy 1797-ben már 684, főleg főúri paloták szalonjaiból átalakított termet használtak e célra csak Budán és Pesten. A századfordulóra már 800 volt belőle, a boldog békeidőkben, Ferenc József uralkodása alatt pedig már minden valamirevaló vidéki kastélynak, szállodának is volt bálterme. Népszerűségük a II. világháborúig tartott. Utána a rendszerváltásig csak a jogászok, az újságírók és az orvosok exkluzív összejöveteleit tartották meg, manapság azonban újra rengeteget rendeznek országszerte.
Táncol az udvar
De ugorjunk csak vissza Sisi korába! A vízkereszt után kezdődő szezon csúcspontja az udvari bál volt. Ez számított az ország hivatalos rendezvényének, amelyre kétszázan kaptak meghívót – ezt tartják a mai operabálok előfutárának. Január végén rendezték, a dátumot mindig maga Sisi tűzte ki. 1882-ben a meghívók, illetve a táncrendek már latin vagy francia helyett magyar nyelven készültek. Ezekből derül fény arra, kinek mit kell viselnie. „A hölgyek kerek ruhában jelennek meg ékszerrel. Az urak díszegyenruhában vagy díszöltönyben, a tábori öv nélkül” – áll például az egyik meghívón, amelyet csak úgy nem lehetett visszautasítása, egyenesen sértésnek számított volna. A magyar lapok rendszeresen beszámoltak a Budai Várban évenként rendezett tucatnyi mulatságról, amelyek szentírásszerűen nyolc órakor kezdődtek. Ezekből a tudósításokból tudjuk: nagyúri hintókkal és fogatokkal érkeztek a meghívottak. Amíg kiszálltak, a főlépcsőn a koronaőrök, a várcsendőrök és a gárdisták álltak nekik sorfalat. A királyné mindig elegáns volt. Egyik szettjét például így írják le: „Fehér uszályos ruhát viselt, annak rövid ujjai végén piros rózsákkal, nyakában gyémánt és smaragdok, haja gazdag fonatokban hullt a vállára, s kezében bokréta, melyben a vörös és fehér rózsákat zöld levelek szegélyezték” – volt olvasható a Vasárnapi Újságban.
A király ritkán táncolt
„Ferenc József ritkán táncol az udvari bálokon. A magyar mindenekelőtt méltóságteljesnek szereti a királyt, és nincs a pezsdülő hévnek az a kábulatos ujjongása, amely alatt oda ne adná a világ minden kincsét azon tudatért, hogy méltóságteljesen nézi az ő táncát az ő koronás királya” ‒ írta egy korabeli bálozó a naplójában.
Sisi ropta utoljára
Egy másik cikk úgy ír róla, mint egy jelenésről: „A palota termeiben hullámzó férfisereg zsongása elhallgatott. Jön a királyné! Előtűnt Erzsébet sudár alakja. Az elbűvölt férfisereg sorfalai közt végiglebegett inkább, mint lépdelt a századnak legszebb asszonya. Végigment a termeken a férfinépség sorai közt, nyájas mosolyának napsugaras üdvözlését osztva jobbra-balra.” Sisi általában az első tánc után a Kék terembe vonult vissza, hogy teázva beszélgessen. Ez idő alatt frissítőket szolgáltak fel a vendégeknek, illetve megnyitották előttük a feldíszített melléktermeket, amelyekben külön-külön került szervírozásra az inni- és ennivaló, valamint az elmaradhatatlan édességek sora, köztük a híres bonbonier, amelyekből emlékül mindenki hazavihetett magával pár darabot. Az estélyek éjfél után pont negyedórával értek véget, az utolsó tánc joga a királyi párt illette.
A kiemelt képen Romy Schneider a Sissi című filmben (Fotó: Profimedia)
