Az már kiderült, Zoli nem szerette az általános iskolát és a középiskolát, amikor azonban felvették a Színház- és Filmművészet Főiskolára, új élet kezdődött számára. „A főiskola megváltoztatta az életemet. Én, aki addig nem szerettem iskolába járni, az a hallgató lettem, aki elsőnek érkezett és utolsónak lépett ki az épületből. Ma már mindenki úgy ismer a szakmában, hogy pontos és precíz vagyok. Ha ismertek volna tinédzserkoromból, akkor tudnák, ez csak főiskolásként alakult ki bennem. Ott jöttem rá, hogy ez nemcsak egy hobbi, hanem lehet egy foglalkozás is. Felismertem: amit kisgyerekként egyedül az erkélyen játszottam a magam szórakoztatására, hogy különböző karakterek bőrébe bújok, azt lehet hivatásszerűen művelni. Emlékszem, eljátszottam például, hogy én vagyok a szolga, és jön haza az úr, én meg mondom: ’Jó estét, uram, elvehetem a kalapját?’ Azért az erkélyen játszottam ilyeneket, hogy ne hallják a szüleim, mert szégyelltem, amit csinálok.”
Nem lehetett visszatartani
Zoli szülei nem véletlenül féltették a művészi pályától. „Ők közgazdásznak, üzletembernek, orvosnak szántak. Bárminek, csak művésznek ne. Megvolt rá az okuk. A családban ugyanis volt művész, akinek tragikusan alakult a sorsa. Az ország egyik legtehetségesebb alkotójáról van szó, komoly produkciókban vett részt, és az ország legnagyobb neveivel dolgozott együtt. Alkoholista lett, és meghalt. A szüleim azért aggódtak, nehogy a művészvilágba keveredve megismételjem a sorsát – lebbenti fel a fátylat a családi titokról Bereczki. – Pedig szerintem már az óvodában látták, hogy vonzódom a művészetekhez. Az óvó nénik ugyanis mindig engem énekeltettek. Ennek ellenére kezdettől fogva próbáltak más útra terelni. Amikor nagyobb lettem, beírattak az egyetemi előkészítőre, és megegyeztünk abban, hogy sikeres felvételit teszek.
Ez így is volt, jól megírtam a felvételit, de utána nem mentem az egyetemre. Megmondtam a szüleimnek, nem az volt a megállapodás, hogy oda kell járnom, hanem csak az, hogy vegyenek fel. Nehezen, de elfogadták a döntésem. Már a középiskola alatt ki-kikacsintgattam a színház felé, az osztályfőnököm el is küldött egy színészkurzusra. Aztán az érettségi után apu csomagolástechnikai cégében kezdtem dolgozni. Ügynökként hívogattam a cégeket az Aranyoldalakról, hogy kínáljam a termékünket, de közben valahogy anyu egyik ismerőse révén kaptam egy szerepet egy musicalben, a Starlight Expresszben. Annyira nem tetszett a magyar fordítás, hogy elkezdtem átírni a dalaimat. Munkaidőben… Apunak egy idő után feltűnt: nem a cégeket hívogatom, hanem szöveget írok. Akkor beszélték meg édesanyámmal, ez így nem mehet tovább, és engedniük kell, hogy kibontakoztassam a művészi ambícióimat.”
A féltés nem múlt el
A féltés azonban egyáltalán nem múlt el, sőt a mai napig tart. „Édesanyám még most is aggódik értem. Ha csak egy rossz kommentet lát az interneten, már telefonál. Ha engem nem ér el, hívja a menedzseremet. Apám eggyel lazább, ő nem beszél erről, persze simán lehet, ettől még megvan benne a féltés, de azt mondja: nagyfiú vagyok, megoldom. Az ő félelme meg az ő baja, nem akarja rám terhelni – magyarázza Zoli. – Ha nyakig vagyok a munkában, és napokra eltűnök, akkor egymással csereberélik az infókat, és várják, hogy előkerüljek. Szülőként én is megértettem, honnan ered az a féltés, ezért ez nem terhes számomra.”
Kiemelt kép: Borzi Vivien
