Néhány évvel ezelőtt még Facebook-guruként tartották számon. Közel egymillióan követték, ma már szinte eltűnt a közösségi médiából. Minek köszönhető ez a nagy változás?
Kasza Tibi: Egyszerűen csak annak, hogy már nem esik jól megosztani a magánéletemet a nyilvánossággal. Egyébként ez egy hosszú folyamat volt, nem egyik napról a másikra húztuk be a féket a feleségemmel. Csupán úgy vélem, hogy annak kell részt vennie a közösségi média fősodrában, aki annak minden pozitív és negatív hozadékával együtt ebben lubickol és igazán szórakoztatja. Sokáig persze én is örömömet leltem benne, aztán csak megszokásból, majd becsületből, végül kötelességtudatból posztoltam. Az online világban aki bedob egy követ a tóba, annak tudnia kell, hogy az hullámokat vet, aminek a pozitív és a negatív következményeit is viselni és élvezni kell.
Ön miért indította el az első hullámot?
K. T.: 2015 környékén, amikor megszűnt a Kasza Show, majd nem sokkal később pedig a Morning Show-s szerepléseim is, úgy éreztem, partvonalra kerültem, és megijedtem, hogy tétlenül eltűnök a süllyesztőbe. Szerettem volna bebiztosítani magamat, mert nem akartam a tévék, rádiók kegyére bízni a sorsomat, úgyhogy elkezdtem kiépíteni a saját kis brandemet. Egyébként érdekes, mert minden nagy kitörésem az életemben akkor történt, amikor lenyomott az élet, és küzdenem kellett. A feleségemmel való találkozásom előtt például négy évig magánéleti válságban szenvedtem, majd jött Manker, és megláttam a fényt az alagút végén. Az élet akkor küldte az igazi társat, amikor készen álltam rá.
Hogy látja, merre tart most a digitális közbeszéd?
K. T.: Taszító és ijesztő irányba, legalábbis számomra. Régen például nem gondoltam át, hogy mit posztolok ki, az ember legfeljebb azt tartotta szem előtt, hogy hány lájkot kap a bejegyzéseire, de ma már képtelenség az ösztönünkre hagyatkozva posztolni, hiszen a közösségi média egy küzdőtérré vált, ahol mindenki mindenkinek a kéretlen bírája. Aztán az ember elkezd mérlegelni, öncenzúrázni, majd a követők fejével gondolkozni, mit lehet szándékosan félreérteni, félremagyarázni, miből lehet baj, ami rettentő fárasztó.
Mit gondol, ha valaki egyszer kinyitja a közösségi média ajtaját, akkor azt utána be lehet csukni úgy, hogy ne kérjék folyamatosan számon az emberek, hová tűnt, mi lett vele?
K. T.: Nem, mert ma már valójában mindent számonkérnek egymáson az emberek, aminek egyébként látható súlyos pszichés nyomai is vannak. Aki sok időt tölt a közösségi médiában gyakran szorongóvá, teljesítés- és megfelelési kényszeressé válik, és elkezdi bizonygatni a követőinek, ő bizony sikeres, boldog, jó szülő, smink nélkül is szép, és a végtelenségig lehetne sorolni. Én viszont nem szeretnék már beszállni ebbe a boldogságlicitbe, mert senkinek nem akarok megfelelni, kizárólag a feleségemnek és a két gyermekemnek. Számomra már csak az ő boldogságuk számít.
Ez azt jelenti, hogy teljesen visszavonult a közösségi térből?
K. T.: Egyáltalán nem, sőt most vagyok a legaktívabb! Egy zárt csoportot, egy életmódváltó közösséget építettem fel, ami egy csodás új felfedezés számomra. Mindennél fontosabb ebben az életmódváltó közösségben, hogy szeretetnyelven kommunikáljanak egymással az emberek, segítsék, inspirálják és támogassák, tanítsák egymást, ahogy egyébként is élnünk kéne egy jobb világban.
Úgy érzi, most a helyén van az élete?
K. T.: Igen, úgy érzem, most vagyok életemben a legboldogabb. Van egy álomszép családom, akikért mindent megteszek, és 44 éves koromra elértem, amiről korábban álmodni sem mertem. Kétgyermekes családapaként, férjként hozok meg minden döntést, csak azt nézem, nekik mi a legjobb. Elcsépelt klisé, de a családomért élek, ők nekem a levegő. Jól érzem magam a tévében is, a Szerencsekerék, azt érzem, igazán nekem való. Igaz, a zenélés most picit háttérbe szorult, de ha őszintén körbenézünk, akkor láthatjuk, nem is a negyvenöt éves előadók fújják a popzene passzátszelét.
Jó hallani, hogy mennyire boldog. Bizonyára a legnagyobb öröm a két csoda szép kislánya. Hogy tetszik a lányos apuka szerep?
K. T.: Nem hittem, hogy létezik ilyen boldogság, szerelmes vagyok a kislányaimba. Akkor lettem édesapa, amikor megértem rá, és már minden döntésem mögött ők állnak. Szeretném őket oltárhoz vezetni, szeretném látni az unokáimat, ezért váltottam életmódot 44 évesen. Azt szeretném, hogy olyan álomgyerekkort adhassunk meg nekik, ami nekünk a feleségemmel nem adatott meg.
Kiemelt kép: TV2
