Évekig sötétbarna hajjal, körszakállal láthattuk a tévében és a színpadon, most azonban teljesen megújult külsővel mutatkozik. Minek köszönhető a nagy átalakulás?
Szerednyey Béla: Igazából egy forgatás miatt festették őszre a hajamat, de a színházban is kapóra jött, hiszen egyre több darabban játszom idősebb szerepeket, úgyhogy azt hiszem, így is marad. Az idő múlásával egyébként úgy vagyok, mint ahogyan azt Örkény István mondta a legutóbbi rendezésemben: „A legnehezebb kibírni azt az öregséget, ami fiatalságnak áltatja magát.” Ezt nagyon igaznak tartom. Most egy picit hátradőltem, és úgy vagyok vele, hadd szóljon, nézzük meg, mi következik.
És mi következik?
Sz. B.: Nem tudom, de kíváncsian szemlélem magamon a változásokat a tükörben. Sajnos a felmenőimet nem láthattam ennyi idősen, mint amennyi most én vagyok, úgyhogy fogalmam sincs, mi vár rám. A nagyapám ötéves koromban halt meg, szegény édesapám pedig 54 évesen. Hálás vagyok, hogy megérhettem a 64. életévemet.
Nemrégiben azt mondta, hogy mint minden embernek, úgy önnek is voltak vargabetűk az életében. Bohém dolgai, amiket aztán idősödő korában szépen lassan elfelejtett. Mire gondolt?
Sz. B.: Leginkább az életvitelre. A mértékletességre. Az ételre, az italra, a társasági életre. Bár sosem voltam hedonista típus, aki magánkívüli állapotban fetreng a földön az italtól, mert mindig éreztem, hogy meddig vagyok elviselhető a társaságnak, és mikor vagyok sok egy kicsit. Ilyenkor megszólal a csengő a fejemben, és moderálom magam. Ez egyébként fiatal koromban is jellemző volt rám, ha úgy tetszik, sosem tudtam igazán elengedni magam, de talán nem is akartam. Ettől függetlenül volt idő, amikor három-négy pohár whiskyt is megittam esténként, de már évek óta leálltam ezzel is.
Merthogy?
Sz. B.: Egyszer csak elkezdett unalmassá, egysíkúvá válni számomra az életem, egyfajta társas magányt éreztem, és azon kaptam magam, hogy jobban vágyom az elvonulásra, az egyedüllétre, mint a nagy társasági életre. Ennek már korábban is voltak előjelei, például a balatonfüredi kikötőben a legtávolabbi hajóhelyet kértem magamnak, mert néha szerettem volna egyedül, csöndben lenni.
És most mire vágyik?
Sz. B.: Lévén, hogy az én koromban már meg vannak számlálva az ember nyarai, telei, ezért a szabadságra! Arra, hogy szabadon választhassak, a magam ura lehessek, és ne egy katonaságban érezzem magam.
Úgy érti, a színházban?
Sz. B.: Például. Negyvenhárom évet húztam le a Madáchban, ami időközben musicalszínház lett, én pedig elkezdtem egyre inkább kiöregedni ebből a műfajból. Pontosabban az angol jogtulajdonosok felszólítottak, hogy hagyjam el az egyik sikerdarabot, mert kicsúsztam az előírt korhatárból ‒ legalábbis a vezetés ezt kommunikálta felém. Erre én az összes szerepemet leadtam, mert sértette az önérzetemet, és nem akartam megvárni, hogy mindegyikből kirakjanak. Idén már csak egy szerepem maradt az anyaszínházamban, egy olyan darabban, ami magyar jogtulajdonosok kezében van, és ők még nem kifogásolták a koromat. Legalábbis egyelőre. (nevet)
És most hol láthatják a nézők?
Sz. B.: A Turayban rendeztem egy kétszemélyes darabot, a Bakancslistát, amit a napokban mutattunk be hatalmas sikerrel, emellett pedig négy színházban játszom egyszerre. Jövő tavasszal Kecskeméten fogok próbálni, Feleki Kamill egyik leghíresebb szerepét játszom majd, de ez legyen meglepetés.
Jól gondolom, hogy nincs hiányérzete?
Sz. B.: Igen, jól. Bőven van teendőm, munkám. Meg kell tanulnom méltósággal megöregedni. Persze az sem elhanyagolható, hogy ha visszatekintek az eddigi életemre, akkor semmi olyat nem tettem, ami miatt szégyenkeznem kellene. Semmit sem csinálnék másképp. Most úgy érzem, lezárult egy korszak az életemben, és kezdődik egy másik, ami remélem, legalább annyi csodát tartogat majd számomra, mint amennyiben eddig részem lehetett.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
