Idén lenne Balázs Fecó 75 éves, hat éve ment el. Barátok voltak, így a közelgő emlékkoncertjén ön is énekel.
Keresztes Ildikó: Fecóról ma sem tudok múlt időben beszélni, nagyon szerettem, nagyon jó és segítőkész művész volt. Fiatal énekes voltam, amikor először találkoztam vele, a pályám elején jártam, ő mégsem éreztette velem, hogy hozzá képest micsoda porszem vagyok. Később, amikor duettben elénekeltük A csönd éve című ikonikus dalát, attól kezdve lettünk barátok. Ő akasztotta rám a „magyar Tina Turner” jelzőt is. Az élet nagy ajándéka, hogy tavaly egy betegség és egy műtét után, nyolc hónap kényszerpihenőt követően az első fellépésem Egerben, egy Korál-emlékkoncerten lehetett.
Kérdezhetem a betegségéről?
K. I.: Igen. Szerencsére túl vagyok rajta, és teljesen jól vagyok. Amikor kiderült, hogy baj van, és amíg nem tudtam, jó- vagy rosszindulatú a daganat, nagyon megijedtem. Egyetlen perc alatt lepergett előttem az életem. Elfogadtam, lehet, meghalok, de rögtön az járt a fejemben: jó, de akkor mi lesz anyámmal, a kutyámmal? Ki vigyáz majd rájuk? Hívő emberként a második gondolatom az volt, a Jóisten tudja, mi a szándéka velem, rábízom magam. A műtétnek már úgy mentem neki, hogy viccelődtem az altatóorvossal: „Énekesnő vagyok, vigyázzanak, mit tolnak le a torkomon!” Féltettem a hangszálaimat. Egyébként a kórházban az orvosok és a nővérek azt mondták, még soha nem láttak ilyen fegyelmezett beteget. Minden utasítást követtem, mert semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy meggyógyuljak.
Talán szerencsém volt, hogy anyu akkor már annyira demens volt, hogy nem tudta, mi történik velem. Nem élte volna túl, ha megtudja, hogy a lányának agydaganata van.
A betegségem után, tavaly nyáron veszítettem el az édesanyámat. Soha nem gondoltam, hogy ez valaha bekövetkezik. Tudom, az ember halandó, de hogy az én anyám is meghalhat… Erre nem voltam felkészülve. Ma már tudom: ha van valami, amit nem lehet helyettesíteni az életben, akkor az az édesanya. Szoktam mondani: férjből, szeretőből, testvérből, gyerekből, kutyából lehet több is, de édesanyából csak egy van. Kamaszként, sőt még felnőttként is lázadtam anyám ellen, ma már mindenért bocsánatot kérnék tőle.
Azt is szokták mondani, hogy egy súlyos betegség megváltoztatja az embert…
K. I.: Ez így van. Én későn érő típus vagyok, sok mindenre csak most jöttem rá. Például arra, mennyire fontos az egyedüllét. Csak akkor tud az ember igazán önmagára figyelni és fejlődni, amikor nem vonják el mások a figyelmét. Ezért szeretek utazni, más kultúrákban lenni, mert ott végre elcsendesedik az agyam, és meghallom a saját gondolataimat. Hosszú út vezetett idáig, még most is sok kérdésem van magammal, az élet nagy kérdéseivel kapcsolatban, de jóval előrébb tartok, mint korábban.
Arra soha nem gondolt, jó lenne külföldön élni?
K. I.: Még nem voltam nagykorú, amikor anyám velem együtt elmenekült Erdélyből, a romániai Ceaușescu-diktatúra elől. Nekünk akkoriban Magyarország maga volt a külföld.
Négy éven át sírtam és szenvedtem, mert hiányoztak a barátaim, a tornásztársaim, a családom, akik még Erdélyben maradtak.
Pedig itt nagyon befogadó közösség fogadott, a közönségnek tetszett a vékony tornászlány, akiből kijön ez a bitang, pincemélységű hang, de még a nagy igazságérzetem és az ezzel járó nagy pofám is.
Miután az édesanyja elment, átvette tőle a stafétabotot? Ön tartja össze a családját?
K. I.: Egy kicsit igen, de úgy érzem, még mindig az a pisis gyerek vagyok, akinek szüksége lenne az anyai támogatásra. Van egy féltestvérem, egy unokahúgom, és vannak csodálatos barátaim. Néha megkérdezem tőlük: „Mi a csudát szerettek ti rajtam?” Azt mondják, „azt, hogy jó ember vagy.” Ma már nem vagyok annyira kishitű, mint régen, így elhiszem nekik. Sok minden történt velem az elmúlt évtizedekben, önvédelemből páncélt tartottam magam előtt, de valójában nem ilyen vagyok. Megkeményedtem, és ma már könnyebben viselem a fájdalmakat. Talán azért is, mert közelebb érzem magam a végéhez.
Még csak 61 éves, ne mondjon ilyet!
K. I.: Miért ne? Ez az élet rendje. Kevesebb van előttem, mint mögöttem. De nincs ezzel semmi gond. Egyetlen dolgot kérek csak a Jóistentől: hogy halálomig az eszemnél legyek, soha ne legyek kiszolgáltatott helyzetben, és egészséges maradjak. A többit megoldom, elintézem.
A Keresztes Ildikóval készült interjút meg is hallgathatja, illetve itt nézheti meg.
Kiemelt kép és fotók: NirvanArt, Archív
