Egy kultfilm születése sosem hétköznapi. Az Üvegtigrisé különösen nem. Hogyan indult el ez az egész történet?
Rudolf Péter: Egy Búss Gábor Olivér nevű miskolci újságíró éppen kórházban feküdt, amikor 1997 környékén megírta az Üvegtigris forgatókönyvét, majd elküldte nekem egy barátjával. A Vígszínház művészbejárójánál várt engem az úr, a kezembe nyomta a papírokat, és csak annyit mondott: olvassam el. Sokáig hevert a fiókban a paksaméta, mire újra elővettem. Éppen Kapitány Ivánnal (az Üvegtigris társrendezője – a szerk.) mentem sörözni, és a rendezői ambícióimról vallottam neki.
Azt mondtam: addig nem akarok meghalni, amíg nem rendezek egy filmet. Ezzel a gondolattal indultam haza, otthon pedig előtúrtam a könyvet, és éjszaka nekiálltam elolvasni.
Egy nagyon laza szövetű, rendkívül szellemes irodalmi mű volt, aminek az volt az eredeti címe, hogy Lali’s Drive. Annyira hangosan röhögtem rajta, hogy még a feleségem (Nagy-Kálózy Eszter – a szerk.) is felébredt a visongásomra.
A legenda szerint szinte 48 óra alatt összeállt az alkotói gárda. Ez tényleg ilyen gyorsan ment?
R. P.: Kis túlzással igen. Másnap felhívtam Kapitány Ivánt, hogy itt van az anyag a kezemben, megvan az első filmem irodalmi forgatókönyve, és szeretném, ha ő lenne a produkció operatőre. Elvállalta, de felvetette, hogy mi lenne, ha társrendezőként dolgoznánk együtt. Egy percre elbizonytalanodtam, végül is első rendezés, de aztán félretettem a hiúságomat. Nyilván az is bennem volt, hogy ebben a kettős szerepben nem árt egy külső szem. Ivánban pedig bíztam. Évek óta rengeteget beszéltünk filmekről, megszállottan elemezve, mit láttunk.
Ugyanazon röhögtünk ugyanazon okból, ugyanazon a pontokon.
Nem beszélve a rutintalanságomról az utómunka terén. Volt mit tanulnom. Szóval egymás kezébe csaptunk. Abban maradtunk, hogy a jeleneteket én rakom fel, és a próba, a világítás ritmusa a forgatási napon színészközpontú lesz. Ezt követően villámgyorsan összeállt a csapat: Kovács Gábor és Pataki Ági lett az Üvegtigris producere. Itt is volt szerepe a véletlennek. Ismertük persze egymást, de nem tudtam, hogy ők egy cég, így két nap alatt lett gyártó is. Hársing Hilda dramaturggal pedig évek óta dolgoztam együtt.
Bár eleinte nem kaptunk állami támogatást, valahogy mégis sikerült összelapátolni a pénzt. Másodszori nekifutásra.
Akkoriban nem adták a teljes költségvetést. Bankkölcsön és cégek bevonása nélkül nem lehetett volna elindulni. Forgatás közben is sikerült még támogatást szereznünk, különben bajban lettünk volna. Az, hogy jórészt egy helyszínen játszódik, segítség volt. Az is fontos volt, hogy a legkisebb szerepekben is nagy színészek legyenek. Velük is sikerült korrekten megállapodni.
Pedig nem akárkik játszottak benne. Reviczky Gábor, Csuja Imre, Gáspár Sándor, Szarvas József, Horváth Lajos Ottó és persze ön, mint az Üvegtigris eredeti névadója, Lali. Hogyan állt össze ez a legendás szereposztás?
R. P.: Casting. Amikor elkezdtük kidolgozni és pontosítani a forgatókönyvet, több színész neve szinte azonnal felmerült. Nehéz döntések voltak. Csupa nagy színész, akiket persze jól ismertem. A kérdés az volt, csapatban mit jelentünk. A casting után is alakítottunk még a szerepeken persze. Sanyika eredetileg kataton figura volt, nem az a túlpörgött alak, mint végül a filmben. A ruhapróbán azonban Dzsottó (Horváth Lajos Ottó – a szerk.) említette, hogy van egy ismerőse, akiből megmutatna valamit – és elkezdte játszani a Sanyika-figurát. Azonnal átírtuk a karaktert. A film után sokan kérdezték tőlem, hogyan tudtam egy ilyen bolond emberrel dolgozni, mert sajnos addig nem ismerték Dzsottót, aki főként színházban játszott. Ennél nagyobb dicséretet színész nem kaphat.
És Lali? Rendezőként és főszereplőként mennyire volt emberpróbáló?
R. P.: Ami engem illet, elképesztően sokat futottam a forgatás alatt. (nevet) Megcsináltam a jelenetet, felsprinteltem a monitorhoz, megnéztem a felvételt, egyeztettem Ivánnal, majd visszafutottam a helyszínre, és ment tovább Lali.
Az Üvegtigris mondatai mára szállóigékké váltak. Az „Ízirájder, öcsém!” például honnan jött?
R. P.: A legtöbb kultikus mondat természetesen a forgatókönyvíró, Olivér nevéhez köthető, ez alapvetően az ő világa, de akadnak saját „gyártmányok” is. A bubis vizet gyakran idézik a svájci bubis kanállal, az például saját. Minden alkotó és színész rengeteget tett hozzá a filmhez. Iván találta ki például a rendőrségi kihallgatást, ha jól emlékszem. A véletlen is velünk volt.
Csoki esése a Babettával nem kaszkadőrteljesítmény volt, „baleset”, de kellet hozzá Csujus, mert szerepben maradt az ijedtséggel együtt, és bevágható volt. Valahogy minden klappolt.
Igaz az a történet, hogy egy kómából magához tért beteg is az Üvegtigrist idézte?
R. P.: Ezt nekem mesélte valaki, aki ott állt, és döbbenten fogta fel, mik az első mondatai a magához térő barátjának. Amit azonban magam is megéltem: dolgozom egy alapítványban, így kerültem kapcsolatba beteg gyerekekkel. Mint kiderült, komoly, ijesztő műtétek előtt vetítették nekik a filmet oldásnak, elterelő hadműveletként, és működött.
A forgatáson is akadtak egészen abszurd helyzetek?
R. P.: Abszolút. A lopott vasat például tényleg ellopták az első részből. Hiányzott pár snitt, ezért pótforgatást terveztünk, de a raktárból nyoma veszett. (nevet) Azóta sem tudjuk, ki vitte el, de innen is üzenem az illetőnek: kérem, adja vissza, mert nekünk is ereklye lenne. A forgatáson, külsőben felvétel előtt elhangzik (általában üvöltve a nagy térben): ZÁRÁS!!!! Egy kedves idős házaspár közeledett a büféhez, olyan elszántan jöttek, hogy észre sem vették: egy forgatás közepén vannak. Kicsit méltatlankodtak a korai zárás miatt. Kértek egy kávét, én pedig kiszolgáltam őket, mondván, mivel ők az ezredik vendégek, ingyen kapják. Leültek, elszürcsölgették az egyébként pocsék kávét, majd elmentek, mi pedig folytattuk a forgatást, mintha mi sem történt volna.
Mi az Üvegtigris titka? Miért működik 25 év után is?
R. P.: Szív van benne, és önirónia. Talán mert a humora mögött aprólékosan kidolgozott figurák és helyzetek vannak. Mert Olivér figurái szerethetőek, elesettek, de van bennük valami túlélési ösztön. Olyan színészek vannak szinte minden ponton, akik a puszta jelenlétükkel hozzáadott értéket jelentenek…
A következő részek nem tűntek nagy kockázatnak?
R. P.: De, volt bennünk ilyen érzés. De mindig csak akkor vágtunk bele, amikor volt mondandónk. Nem azért készültek a folytatások, hogy meglovagoljuk vagy felülmúljuk az első rész sikerét – bár a felelősséget természetesen éreztük.
A rajongók régóta követelik a negyedik részt. Van erre valódi esély?
R. P.: Mai napig fel-felmerül a lehetősége, ötletünk is van rá, de csak akkor fogjuk folytatni, ha valóban erős a szándékunk. Addig maradjon meg az Üvegtigris egy szép emlék, életem egyik legmeghatározóbb időszaka.
Kiemelt kép és fotók: Steindl Gabriella, Vörös Szilárd, DFP/fotocentral.hu, Archív
