Sándor Péter: „Még mindig bánt, hogy gyakran nem kíváncsiak egymásra a kollégák a színházi szakmában”

A Rudolf című musical főszerepét alakítja, ennek kapcsán beszélgetünk. A tragikus sorsú, zaklatott életű trónörökös karaktere és önmaga között lát hasonlóságokat?
Sándor Péter: Azt nem tudom, milyen egy uralkodói családba beleszületni, én egy egyszerű vidéki srác vagyok, szóval ezt nem is könnyű elképzelnem. A legfontosabb azonosulási pont, azt hiszem, a szerelem. Minden ember életében van ilyen meghatározó, elsöprő erejű érzés. Nekem is volt, és van is. De ilyen azonosulási pont lehet a gyermeki lázadás, az apa-fiú kapcsolat változása. Ezt abszolút át tudom érezni.

Ezek szerint lázadó típus?
S. P.: Bizonyos értelemben minden gyerek lázad, mert egy kor után megkérdőjelezi a szülő mondatainak igazságtartalmát, kételkedni kezd abban, hogy van-e létjogosultsága annak, amit mond. Az egész kamaszkor is egy lázadás, és a felnőtté válás kezdete. Akkor alakul ki az ember saját személyisége. Kamaszként nekem is volt egy komoly lázadásom, de szerintem ez egy normális dolog. Ha ez a lázadás kimaradna, ha nem kérdőjeleznénk meg a szülők szavait, akkor felnőttként nem biztos, hogy ki tudna alakulni a magától értetődő, önálló személyisége az embernek.

Édesapaként is ugyanígy vélekedik erről?
S. P.: Igen, a 11 éves kisfiamnak is most kezdődik ez a lázadása. De szerintem ez egy nagyszerű és nagyon szép dolog, még akkor is, ha szülőként néha nehéz. Mert így kezd kiteljesedni a saját személyisége. Fontos dolog, hogy egy szülő ezt észreveszi-e, és jól kezeli, és ad-e szabadságot a gyerek személyiségének. Nyilván valamiféle korlátokkal. De ki kell teljesednie, és tudatosodnia kell benne ebben a korban, hogy lehet saját döntéseket hozni, viszont ezekért felelősséggel tartozunk.

A szülőnek talán csak egy mankónak kellene lennie a gyermek felnőtté válásának folyamatában, és kerülnie kellene a diktatórikus eszközöket.

Egyébként a darabra visszatérve, Rudolfnak lehet, hogy éppen az lehetett a legnagyobb problémája, hogy nem alakult ki idejében a saját döntési képessége. Az uralkodói családokban nagyon keményen megszabják, hogy mit lehet, és bizonyos értelemben ő ennek az áldozata. Szóval apaként én örülök neki, hogy a fiam személyisége kezd kialakulni.

Ha már visszatértünk Rudolf karakteréhez, a darab alapján őrlődő alkatnak tűnik. Ebben lát hasonlóságot?
S. P.: Nem mondanám magam őrlődő típusnak. 36 éves vagyok, van egy 11 éves kisfiam és egy szeretetteljes, boldog párkapcsolatom, a hétköznapokat pedig próbálom pozitívan élni. A munkámban nyilván van stressz, de annyira örülök, amikor haza tudok menni, és a kisfiammal, Zsomborral el tudunk menni focizni, vagy csak úgy egyszerűen együtt tudunk lenni. Én teljesen más vagyok a magánéletemben, mint a szerepeimben. Ha jól csinálom a szakmám, amire talán kaptam valami adottságot az égiektől, és persze emellé sokat tanultam is, akkor az emberek elhiszik, hogy hasonlítok azokra a karakterekre, akiket megformálok. De ez egyáltalán nem igaz.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy jelenleg ön hazánk egyik legfoglalkoztatottabb művésze. Hogy lehet bírni ezt a tempót?
S. P.: Köszönöm ezeket a megtisztelő szavakat, az évem nagyon sűrű volt. Szeptembertől kezdve rengeteg munkám lett. Volt, hogy egyszerre három darabot próbáltam, egyébként ez most is így van. Jövőre nagyjából hét bemutatóm lesz. Hálás vagyok az égieknek, hogy ez így alakult.

Én egy sportoló típus vagyok, ebből adódóan nekem a sport ad tartást meg szívósságot. Célra tartó személyiség vagyok. Heti 4-5 edzésem volt 18 éves koromig, amíg sportolónak készültem. Ezt utána sem tudtam abbahagyni, folyamatosan edzem magam.

Ez hozzátartozik a színházi szakmánkhoz is. Muszáj, hogy az ember kondiban legyen, meglegyen az állóképessége. Szóval sűrű év volt, és a következő is annak ígérkezik, de általában az ember akkor is panaszkodik, amikor nincs, meg akkor is, amikor van… Én ebben a tekintetben nem szeretnék tipikus lenni. Nekem a szakmám a szenvedélyem, úgy érzem, erre születtem, ezt tudom csinálni, és szeretem is csinálni. A család és a béke pedig az, ami teljesen ki tud szakítani ebből a világból. Ez nekem a pihenés.

Soha nem is volt a sporton kívül egyéb B terv vagy más?
S. P.: Nem. Tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Határozott döntés volt, hogy ezt szeretném művelni. Furán is néztek rám a családban, de hát ez olyan, hogy amikor a lélek egy testbe költözik, annak megvan a célja. Nem mindig örököljük az életcélokat a szüleinktől.

A szülei mivel foglalkoznak?
S. P.: Édesapám oktató, anyukám meg titkárnő. Szóval egyikük sem értette, miért akarok színész lenni. Apukám azt szerette volna, hogy focista legyek. Az emberek többségétől azt hallgattam az életem során, hogy úgysem fog összejönni, rengetegen vannak a színházi szakmában, inkább válasszak mást. De meg kellett hallanom, amit a lelkem üzent nekem. Egyébként is az intuícióim alapján élem az életem, a lelkem pedig azt súgta, hogy ez az én utam.

Nekem fontos, hogy hiszek a színházban. Én már egyáltalán nem vállalok olyan munkát tévéműsorokban, amelyek nem a szakmámat szolgálják. De szívesen mentem elénekelni a Fényév távolságot a Csináljuk a fesztivált!-ba. Ám amikor már főzőműsorba hívtak, meg lótrágyát lapátolni a tanyára, tudtam, hogy nemet kell mondanom.

Vannak olyan kollégáim, akik ugye elmennek például bokszolni. Én el nem tudom képzelni Latinovits­ Zoltánról, Őze Lajosról vagy Ruttkai Éváról, hogy a kamerák előtt püfölik egymást. Ezt jó látni bármelyik művésztől? Lehet ezt sportként felfogni, viszont nem tud az lenni, mert többnyire nem ismerik ennek a technikáját. Mint bármilyen sporthoz, ehhez is évtizedes gyakorlat kell. Ha meglátsz egy profi bokszmérkőzést, akkor általában látod, hogy mindenki az agyánál van, és mindent technikából old meg. Ebbe a műsorba pedig belenéztem, és azt láttam, hogy olykor értelmetlenül súlyos sérüléseket tudnak okozni egymásnak a versenyzők.

Azért ezek a műsorok minden bizonnyal jól fizetnek…
S. P.: A pénz nem bűn, tök jó, hogy dolgokat meg lehet belőle teremteni. Én se lököm el magamtól, viszont kell, hogy az embernek egészséges viszonya legyen az anyagi javakkal. Szerintem ez minden embernek feladata a mai világban.

Az elmúlt időszakban egy időre elküldték az Operettszínházból, aztán visszavették. Más emberként tért vissza?
S. P.: Mindig változik az ember. Ha ez az egész nem történt volna velem, akkor is változtam volna. A baráti kapcsolataim még inkább megszilárdultak, amikor visszatértem, mert a szeretet az olyan, hogy minél nagyobb a távolság, annál erősebben működik. Aztán van egy ilyen általános fölismerés, hogyha az embernek alapvetően van magával problémája, akkor azt képes kivetíteni másra. Előfordult, hogy én is működtem hasonlóképpen.

Nyugodt lelkiismerettel tudom azt mondani, hogy tisztelettel vagyok bárki felé, és ha hibázok, képes vagyok azt beismerni, és ha lehetséges, kijavítani. Ha netán sértőn is viselkednek velem, meg kell bocsátani a dolgokat.

Nemrégiben például megírták azt a valótlan állítást, hogy 10 millió forintot kaptam három hónapra azért, hogy visszamentem az Operettszínházba. Tudom és a velőmben érzem, hogy ez a támadás szakmai irigységből fakadt. Valaki a szakmán belül érezte, hogy ezt ki kell adni. Bárcsak bármelyik kolléga ennyit kereshetne itthon. Ez a kampányszerű hitelrontás nem elegáns dolog sem kollégával, sem bármelyik színházzal szemben. Hálás vagyok, hogy az égiek megadták, hogy eljátszhassam azokat a szerepeket, amelyek a szakmai pályámat keresztezték.

A pletykákat pedig már nem veszem fel. Annyi mindent tanultam az életben, hogy most már csakis pozitív dolgokra próbálok koncentrálni.

Viszont az még mindig bánt, és ezzel valószínűleg van még feladatom, hogy elfogadjam, gyakran nem kíváncsiak egymásra a kollégák a színházi szakmában, és látatlanul ítélkeznek a produkciókról. Ennek az oka többnyire személyes vonatkozású.

Mindig ilyen pozitívan állt a dolgokhoz, vagy ez a bölcsesség csak az idővel, a tapasztalatokkal jött meg?
S. P.: Dehogy álltam. Az embernél ez egy természetes folyamat. Kell, hogy fejlődjünk ebben az életben, azért születünk le. Egyrészt saját magam tapasztaltam meg dolgokat, meg figyelek a körülöttem lévő történésekre a világban, és próbálom magamba szívni az impulzusokat. Ennyi. Nincs ebben nagy mágia.

Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu