Még kisgyerek volt, amikor a szülei elváltak, és az apukája továbbállt. Imre ezt sokáig képtelen volt kiheverni, csalódott benne, haragudott rá, csak felnőtt fejjel kezdte el boncolgatni a miérteket.
„Ritka név a miénk, ezért gondolt rám”
Volt már, hogy azon is elgondolkodott, megkeresi, aztán rögvest lebeszélte magát róla, mondván, minek bolygatni a múltat. „Végül mindig arra jutottam, hogy a gyerek sem keresi a Jézuskát, elég, hogy tudja, ott van valahol – kezdi a színész. – Aztán édesapám 2016 végén előkerült. Egy kedves, ám teljesen idegen nő írt rám a közösségi oldalamon, hogy a 12. kerületben van egy idős hajléktalan bácsi. Szörnyű állapotban van, és egyezik a vezetékneve az enyémmel. Amikor néha találkoznak, a bácsika folyton azt mondogatja neki, hogy egyetlen vágya, hogy még egyszer láthassa a gyerekeit, aztán meghalhat. Ezért keresett meg engem, hátha rólam van szó, mivel ritka név a miénk. Megköszöntem, hogy írt, és szinte már úton is voltam a 12. kerület felé.”
„Én vagyok az, Imre”
Nem kellett sokáig keresnie az édesapját. „Egy szakállas, járókeretes kis embert találtam. Alig volt egy méter hatvan centi. Leültem mellé, és elkezdtem vele beszélgetni, de még nem fedtem fel magam. Kérdeztem, hány gyereke van, mondta, kettő, az egyik 1970-ben, a másik 1973-ban született. Kijavítottam, hogy ’74-ben, erre még nem reagált. Majd a feleségéről érdeklődtem. Mondta, hogy ’Rég nem láttam’, mire én, hogy ’Már kilenc éve meghalt’. Ezután vágni lehetett a csöndet. Megkérdezte, honnan tudom mindezt. Azt válaszoltam: ’Én vagyok az, Imre’. Ekkor elsírta magát. Felajánlottam, hogy üljön be a kocsiba, elviszem a temetőbe. Megrázta a fejét, hogy azt csak úgy nem lehet, hisz nincs nála egy szál virág sem. Ebből tudtam, bármi történt is, ő egy jó ember, akinek szörnyen nehéz sors jutott. Már kisgyerekként állami gondozásba került, nem volt senkije. Majd megismerkedett anyámmal, de a házasságuk sajnos nem sikerült, és ebbe beleroppant. Elment, és az évek alatt egyre mélyebbre süllyedt. Nem lett másik családja, nem lett egzisztenciája, egyedül volt, ráadásul az utcán.”
„Kutya kötelessége életben maradni”
Az idős férfi eleinte nem akart segítséget elfogadni a fiától, ezért Imre ultimátumot adott neki. „Nem csak fizikálisan, mentálisan is rossz állapotban volt. Csak akadozva, lassan tudott beszélni. Emellett szégyellte magát, hogy azok után, hogy elhagyott bennünket, még én akarok neki segíteni. De nem hagytam magam! Hangsúlyoztam neki, hogy kutya kötelessége életben maradni, ha már rátaláltam. Ez meghatotta. Annyit engedett, hogy elvigyem a szállóra. Ott azt mondták nekem, nincs sok remény arra, hogy akár egy évet éljen még. De végül öt év adatott meg nekünk – mondja. – Ezt a történetet csupán a tanulsága miatt szerettem volna megosztani. Olykor félre kell tenni azt a fránya egót, és szeretetből cselekedni. Azzal, hogy nem hagytam apámat az utcán, nemcsak neki, hanem magamnak is segítettem. Nincs már harag a szívemben iránta, mi több, elégedettséget érzek, hogy kaptunk egy kis időt együtt. Ha ezt olvasva, akár csak egyetlen ember is felkeresi rég nem látott családtagját, hogy ássák el a csatabárdot, már megérte!”
Kiemelt kép: Schumy Csaba
