A magyar színháztörténet legnagyobbjai közé tartozott Bilicsi Tivadar és Feleki Kamill – két színészóriás, akik nemcsak a színpadon voltak elválaszthatatlanok, de az életben is. Még a legnagyobb bajban is számíthattak egymásra.
Bilicsi Tivadar nemcsak színpadi alakításaival vívta ki a közönség szeretetét, hanem azzal a mély emberséggel is, amivel a magánéletét élte. Házassága boldog volt, feleségével négy lányt – Marikát, Katikát, Erzsikét és Évikét – neveltek fel.
„Nemcsak jó színész akart lenni, hanem jó apa is. És mindkettő sikerült neki” – emlékeztek róla azok, akik ismerték. Az 1956-os forradalom utáni megtorlások idején azonban – vallásossága miatt – megbízhatatlannak nyilvánították. Filmszerepei elmaradtak, egzisztenciája megingott, és 1957-ben úgy döntött: családjával együtt Nyugatra menekül. A Vasfüggöny éjjelén próbáltak átjutni, de elfogták őket. A szülőket rabszállító autóba tették, a gyerekek rémülten kapaszkodtak egymásba. És ekkor jött a barát: Feleki Kamill.
Vicc szereplői lettek
Feleki Kamill nem volt hős típus – legalábbis a külvilág szemében. A színpadon bohém és vicces karakterek sorát formálta meg, a magánéletben pedig hírhedten fukar volt. Egy korabeli pesti vicc így szólt: „Bilicsi Tivadar és Feleki Kamill együtt mentek vacsorázni. Feleki még a leves kanalazása közben megkérdezte Bilicsit: ’Mondd, öregem, te mennyi borravalót adsz majd?’ ’Hozzád igazodom’”– felelte Bilicsi. Erre Feleki így felelt: „Nem lesz az kevés?”
Emellett sértődékeny is volt. Azokról, akik megbántották, noteszt vezetett.
Pótapaságot vállalt
Feleki Kamillnak azonban volt egy másik arca is. Ismeretségeit és befolyását latba vetve közbenjárt, hogy Bilicsi elkerülje a börtönt az 1957-ben történtek után. Csendben, kérkedés nélkül mentette meg barátját.
Bilicsi Tivadart 1981-ben ragadta el a halál. Feleki ekkor már idősödött, de barátja gyermekeit nem hagyta magukra. Pótapaként melléjük állt. Ahogy Bilicsi Erzsébet egy későbbi interjúban mesélte:
„Ez olyan jó érzéssel tölt el, hogy ő akkor is átjött hozzánk, amikor apu már nem élt, aztán akkor is, amikor anyu is elment. Mi megmaradtunk végig a fogadott gyermekeinek. De mikor még a szüleink éltek, de apunak fellépése volt, akkor is Kamillka jött át hozzánk, és mondta, milyen jó, hogy csak mi vagyunk itthon, gyerekek…” Ma már egyikük sincs közöttünk, de történetük él a színháztörténet lapjain, anekdotákban és szeretteik emlékeiben.
Kiemelt kép: Nők Lapja Archívum/Markovics Ferenc
