Fej-nyakrákja volt, és nem túlzás azt állítani, hogy a betegsége alapjaiban változtatta meg Krisztiánt. Ma már tünetmentes, de hogy miként élte meg a rákot, majd az abból való kigyógyulást, arról Rónai Egon Húzós című podcastműsorában mesélt. „Kikerültem a sorsomból néhány évvel ezelőtt. Teljesen banális: egy hétköznapon mentem át a Ferdinánd hídon, tartottam a munkába, és a híd elején még ott voltam a sorsomban, és én voltam az, aki, a híd végén meg már ott volt egy hatalmas daganat a nyakamon. A híd ideje alatt, azaz másfél perc alatt a már ott növő daganat kibukott a billentő izom mögül. Természetesen nem abban a pillanatban nőtt ki, egyszerűen addig nem érzékeltem, nem tudtam, hogy ott van. Rögtön tudtam, hogy nagy baj van, ezt érzi az ember. Nagy baj is volt. Keddről szerdára elvesztettem a sorsomat, az életemet, nem járhattam be dolgozni, mindent le kellett mondani. Egy évig a Kék golyó utcában és egyéb helyeken éltem – emlékszik vissza. Mint ilyenkor a legtöbb ember, ő maga is gyakran feltette a kérdést, hogy miért vele történik mindez. – Elindult bennem az önvád, az öngyűlölet, és mindez a kezelések és a fájdalmak közepén.” Ekkor tért vissza újra a versíráshoz, mint mondja, már beszélni sem tudott, megnémult teljesen, a feleségével is levélben kommunikált. „Azoknak a némán végiggondolt napoknak, a néma meditálásnak megértettem az erejét. Előtte ebben nem hittem volna. De akkor kiderült, hogy tökéletesen meg lehet lenni beszéd nélkül. És volt két megrázó szembesülése is a hiúságomnak. Az első, hogy remekül megy az élet nélkülem, még a legszűkebb életem is, amiről azt gondoltam, hogy onnan legalább hiányozni fogok. A második, hogy nem kell megszólalnom, a lényeges dolgokat már elmondtam a feleségemnek, ami meg hirtelen tört elő belőlem, azt már úgyis tudta.”
Az akkoriban írt versein keresztül az olvasó is részese lehet betegsége történetének, a legsúlyosabb, legmélyebb percektől egészen a boldog kimenetelig.
Kiemelt kép: Neményi Márton