A ma ismert Szamos Marcipán története egészen a harmincas évekig nyúlik vissza, mikor is Szamos Mátyás cukrászinas – eredeti nevén Basits Mladen –, olyan rózsadíszeket formált meg marcipánból, amit tátott szájjal figyelt a szakma. Akkor dőlt el: örökre ezzel szeretne foglalkozni.
Marcipánia fővárosa
Sosem sajnálta rá az időt, később előfordult, hogy a rendes munkája mellett éjszakába nyúlóan formázta a különböző tortadíszeket, akkora volt a kereslet. Ekkor lépett közbe lánya, Gabriella. „Emlékszem, hazaértem a színházból vagy a moziból, és apám még mindig dolgozott az asztal fölött görnyedve – idézte fel. – Rossz volt nézni, sajnáltam őt, ekkor mondtam neki, miért nem ezt választja főfoglalkozásának, hiszen meg tudnánk élni csak ebből is. Aztán megírtam a felmondólevelét, és beadtuk az engedélyt, hogy marcipánrózsa-készítő üzemet szeretnénk nyitni.” Máig őrzik a hivatalos levelet, amiben az áll: a szocialista szektornak nincs szüksége ilyenre. Később azonban a pilisvörösvári tanácselnök közbenjárásának köszönhetően mégis engedélyhez jutottak. „Így lett Pilisvörösvár Marcipánia fővárosa – tette hozzá. Mátyás nem sokáig élvezhette ki, hogy végre kizárólag szenvedélyével foglalkozhat. Egy nap szívinfarktust kapott, és bár túlélte, valakinek át kellett vennie a cég irányítását. Gabriella bátyja, Miklós közgazdász lett, öccse, László, ugyan cukrászvégzettséget szerzett, de fiatal lett volna a feladathoz. Férje, Kelényi Gyula azonban elismert gépészmérnök volt, így végül ő és a matematika-fizika tanárként dolgozó Gabriella vették át az irányítást.
Karácsonyi desszertből ikonikus krémes
Az addig kisiparos üzemként működő vállalkozás ekkor indult el a birodalommá válás útján. Gépesíteni kezdtek, emblémát terveztek, nevet adtak a cégnek, és a budapesti Párizsi utcában megnyitották az első cukrászdát. Gabriellának vele született érzéke volt az enteriőrhöz, az esztétikához, ezért ő felügyelte a belső kialakítást. „Olyat szerettem volna alkotni, aminek híre megy. Azt szoktam mondani, ügyes voltam, jó ötleteim voltak, de nem voltam igazán tehetséges, így mindig megbíztam valakit, hogy váltsa valóra az elképzeléseimet. Szeretem a klasszikus dolgokat, de mindig megnéztem, hol nyílik a cukrászda, hiszen más egy budai utca, mint egy pesti. Van, ami olyan, akár egy nappali. Tulajdonképpen az is, mivel otthonról vittem oda a lámpát és a szőnyeget.” Ma már huszonkét cukrászdájuk van, egy ráadásul Bécsben, ahol óriási hagyománya van a süteményezésnek, kávézásnak. Egyszer az egyik helyi vendég megsúgta Gabriellának, a Szamosénál jobb Sacher-tortát még nem kóstolt, de a dobostorta is nagy népszerűségnek örvend.„Annak idején három hónapon át kóstolta a család, de még a postás is, mire megcsináltuk a tökéletes dobostortát, amit aztán a cukrászdában is árulni kezdtünk. A titka, hogy a krémbe nem kakaópor, hanem valódi csokoládé kerül – folytatja Gabriella, aki egy másik családi anekdotát is megoszt. „Annak idején nálunk krémes csak karácsonykor került az asztalra, ezért kitaláltam, hogy a cukrászdákban is helye lenne, mert így akármikor ehetek belőle egy szeletet. Édesapám eleinte nem tartotta jó ötletnek, mondván, az alapanyagok nem filléres tételek, de én ragaszkodtam hozzá.” Végül hatalmas sikere lett a süteménynek, amit ma már csak úgy ismer mindenki: a budai krémes.
„Kizárólag minőséget szabad adni”
A Szamos máig családi vállalkozásként működik. Gabriella, fiai, Ádám és Kolos, valamint menyei, Zsuzsa és Dóra is a cég berkein belül dolgoznak. Férje, Gyula két és fél éve hunyt el. „Mindig is úgy neveltem a fiaimat, hogy nem létezik nagyobb dolog annál, minthogy valaki cukrász legyen. Bevallom, a fiaimnak és nekem is nagy az egónk, ami miatt nem egyszer voltak ütközeteink. Mit tehetnék, más az ízlésem, más az elképzelésem, mint egy harminc-negyvenéves embernek. Abban viszont egyetértettünk, hogy mindig a valódit, a minőségit kell adni. Ez édesapámtól ered és az édesanyámtól, Margittól, aki haláláig, kilencvenhat éves koráig rajta tartotta a szemét a cég ügyein. Például szólt, ha langyos kávét szolgáltunk fel. Én azt képviselem, hogy a vendégek nem idegenek, hiszen hozzánk jönnek kávézni, és mindig örülni kell nekik. És ha azt kérdezik, mi a titka a sikerünknek, akkor az, hogy a kemény munka mellett kellett a szerencse is.”
Az eredeti cikk a Story téli különszámában jelent meg 2021-ben.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
