Nagy Sanyi tanulva egykori kollégája, Gesztesi Károly példájából, nem hajlandó még egyszer túlhajtani magát. A színésznek ma már sokkal fontosabb az egészsége annál, mint hogy betegen is színpadra álljon.

Nagy Sanyi és Járai Máté azt fejtegették a Hoppá! Show-ban, mitévő legyen az a színész, aki lebetegszik, este pedig előadása van. A régi iskola szerint egy művészembernek kutyakötelessége akár tüdőgyulladással is kiállni a színpadra, de vannak – és közéjük tartozik Nagy Sanyi is –, akik úgy vélik, annyi intő példa van már előttük, hogy ők már sokkal inkább odafigyelnek az egészségükre, mint elődeik. „Képzeld el, én most már lemondom… Hál’ isten, nem sokszor fordult elő, de igen.

Egyet eldöntöttem – mivel voltak ezek a vírusok, és kiderült, hogy az összesnek a szövődménye sokkal durvább, mint maga a betegség –, hogyha hőemelkedésem van, akkor felhívom a színházat délelőtt, és lemondom az előadást

– magyarázta a Nagy Sanyi.

„Tanulják meg, a színész soha nem beteg!”

Mostanra eljutott odáig, hogy nem is érdekli, mit szólnak ehhez mások. „A főiskolán Kerényi Imre volt az osztályfőnököm. Az első órán bejött, és tényleg ez történt, ez volt az első mondata: ’Jó reggelt kívánok! Tanulják meg, a színész soha nem beteg!’ – emlékezett vissza a színész. – Régen tüdőgyulladással, lázasan játszottak a színészek, és volt a mondás, hogy ’hú, micsoda hősök!’ Mi sem mondtunk le soha előadást, nekem a Covidnál volt először. Szerencsére az is csak két napig tartott, mert utána az egész ország bezárt, így nem volt olyan bűntudatom.

De akkor viszont megfogadtam, én ezzel nem játszom.

„Ezeknek legyek én sz*rul?!”

Ezután megemlítette Gesztesi Károlyt is, aki szintén híres volt arról, hogy folyton túlhajtja magát. „Hogyha egyszer feldobjuk a pacskert…” – kezdett bele a mondatba, majd lógva hagyta.

Azt hiszem, amikor a Gesztesi Karcsi meghalt, akkor jutott ez eszembe, hogy miután elment, és az egész szakma összeborult, meg mindenki nagyon szomorú lett, eltelt három nap, és ugyanúgy felkelt a nap. Ment a villamos, kinyitott a pék, az emberek játszottak tovább, röhögtek a büfében… És azon gondolkodtam, basszus, ez akkor is így lesz, ha mi nem leszünk.

Aztán meg azt fogják mondani, hogy ’Szegény, túlhajtotta magát… Na mit iszunk, gyerekek?’ Viccesen azt szoktuk erre mondani, hogy ’Ezeknek legyek én sz*rul?!’ De tényleg!” – nevette el végül magát.