Noha egész életében dolgozott, Gálvölgyi János elmondása szerint egyáltalán nem él nagy lábon. Amiatt persze nem kell aggódnia, miből fizeti ki hó végén a számláit, de egészen más életszínvonalon élne, ha például Németországba születik, és ott futja be ugyanezt a karriert.

Gálvölgyi János az Én és a pénz című YouTube-műsorban felidézett egy régi történetet, ami szerinte jól szemlélteti, micsoda különbségek vannak a magyar és a német színészek fizetése között. „Kérlek szépen, van egy Derrick című sorozat, abból elkészült, mondjuk, százhetven rész. Szabó Ottóval szinkronizáltuk, ő a Horst Tappertt, én a Fritz Weppert. És volt a Molnár Margitnak a Főzőcske, de okosan! műsora a tévében, ahova meghívták Tappert és Weppert, és mi, mint a magyar hangjaik, együtt főzőcskéztünk velük.

Akkor ott bemutatkoztunk egymásnak, dumáltunk. Hát én nem beszélek úgy németül, de volt tolmács, és Fritz Wepper mondta, hogy itt vannak négy napig. Kérdezte, hogy másnap el tud-e velem jönni lovagolni. Mondtam, elmehetünk, de hát hova?

Ő meg erre, hogy miért, nekem nincsenek lovaim? Visszakérdeztem: miért lennének? Aztán megkérdezte, hogy kastélyom azért csak van?

Mondtam, hogy nincs… Ekkor azt kérdezte, hogy a szinkronból azért jól megélek, nem? Azt válaszoltam, nem, és hogy hát én játszom színházban is, meg tévézek.

’Ezt engedi a szakszervezet?’ – kérdezte Fritz Wepper, akinek volt kastélya, meg voltak lovai is, és nem tudom, még mije volt. Ezután pedig meghozták nekik a kaját a Gundelből, vagy honnan, mi meg ültünk Szabó Ottóval ketten, ettük a szalámis zsemlét, és néztük őket…

„Ennél többet nem tudtam elérni”

Akkor érezte először, mekkora a szakadék közte és német kollégája között. „Minden nagyképűség nélkül mondom, ha olvasok a kollégáimról – és elnézést kérek tőlük, hogy annak hívom őket –, az én színvonalamon, ha én Ausztriában vagy Németországban vagyok a Gálvölgyi, és akkor Amerikáról nem is beszélek, akkor…” – fújtatott egy nagyot, majd széttárta a karjait.

A Jóisten engem ide rakott le, hát itt vagyok. Ennél többet nem tudtam elérni.

Nem arról van szó, hogy nem akart volna többet keresni, de amikor őt elhívják fellépni, soha nem ő mondja meg, mennyiért vállalja. „Mindig azt szoktam kérdezni, mennyit tudnak fizetni. Tehát nem arra válaszolok, mennyit kérek.

Soha nem volt az, hogy én ennyiért vagy annyiért megyek csak. Soha nem volt bennem az, hogy ’csak a pénz!’