Emberek megalázásából műsort készítő, vállalhatatlan színvonalú műsorokról ír Molnár Gusztáv, mert úgy érzi, a televíziók átléptek egy határt. Hosszú és indulatos posztjából kiderül, hogy belenézett az egyik kereskedelmi csatorna adásába, és elborzadt. Nem nehéz kitalálni, arról a tévés énekversenyről mondja ki sokak véleményét, amelyik külön epizódokat szentel a hamis, esetlen, nyomorult élethelyzetben lévő jelentkezőknek.

Annyira szíven ütötte Molnár Gusztávot, amit a kereskedelmi televízióban látott, hogy nyilvános posztban követeli: legyen elég! Nem csak az RTL tehetségkutatónak hívott show-ja, a TV2 párkereső műsora is kiborította. Kamu pszichológusokról, álarcos prófétákról, lezüllesztett tehetségkutatókról ír és legfőképp megalázott civil szereplőkről, akiket a műsorkészítők kinevettetnek.

Erre van igény?

Úgy véli, nincs elfogadható magyarázat arra, amit főműsoridőben látott.

Elég!!! Van egy határ, amit nem jelez semmi. Csak utólag vesszük észre, hogy már a másik oldalán állunk. Egy láthatatlan határ.

Tegnap néztem egy műsort, és egy ponton azon kaptam magam, hogy már egyáltalán nem az érdekel, ki tehetséges és ki nem. Hanem az, hogy mikor jutottunk el oda, hogy egy másik ember megalázása szórakoztató tartalom lett.

Értem én a televíziózást. Kell a nézettség, kell a konfliktus, kell valami, amin másnap csámcsoghat az internet, kell a show, bár erről mi Magyarországon szerintem keveset tudunk.

A színész ezután hosszan ír arról, hogy hová züllött a televíziózás, mit megtesznek a készítők azért, hogy nyerjenek a nézettségi versenyben. Mint színpadi ember, és mint aki éveken át kapott munkát az RTL-től, pontosan tudja, hogyan működik a showbiznisz. Csakhogy már nem tetszik neki.

„Álltam elég színpadon ahhoz, hogy tudjam: a figyelemért meg kell küzdeni, az nem jár alanyi jogon. De más megdolgozni a figyelemért, és megint más odadobni elé valakit. (...) Amikor már nem a teljesítményét kritizáljuk, hanem emberként próbáljuk nevetségessé tenni, ott valami egészen más történik. Ott már nem műsor készül. Ott egy ember tartása kerül árverésre, és mi licitálunk.

És jön a válasz, mindig ugyanaz: „erre van igény”, írja. Csakhogy, mondja, az igény is a tévések bűne.

„Ezt az igényt nem megtaláltuk, hanem felneveltük. Évek óta tanítjuk a nézőt arra, hogy a megalázás izgalmas, a kegyetlenség pörgős, a lelki összeomlás pedig jó tévé. Aztán a saját tanítványunkra mutogatunk: hát ő kérte.”

Többé nem szerződnek vele?

A színész tisztában van vele, hogy ezzel a poszttal magára haragíthatja egykori munkaadóját, de úgy érzi, a nyomorból műsort, nézettséget, pénzt csinálni erkölcstelen, így hát nem tarthatja magában a véleményét.

„Árucikk a szerelem, a házasság, a tehetség, és 100 kattintás egy sors (...)

Csak azt nem szeretném elfelejteni, hogy amikor véget ér az adás, a kinevetett ember hazamegy. Elolvassa a kommenteket. És elolvassa az anyja, a párja, a gyereke is. Az a néhány perc nekünk műsoridő volt. Neki az élete egy darabja.

Gusztáv mellesleg elárulja, őt is hívták efféle műsorokba.

Két műsorba hívtak, szóval nem a mellőzöttség beszél belőlem. Kettőbe nem mentem.

Már lehet nem is hívnak. De ha van szakma, akkor azt kellene mondani, hogy eddig, és ne tovább – fogalmaz, és lehet, hogy igaza lesz.

Pedig volt idő, amikor a tévések a tenyerükön hordták. Aztán egy idő után ejtették, az életvitele miatt nem kapott tőlük munkát.