Kováts Adél és lánya, Rozi évekig szimbiózisban éltek, majd egy veszteség próbára tette a kapcsolatukat. Erről mesélt őszintén Rozi.

Kováts Adél lánya Belső tenger – Rozi igaz története című könyvében mesél a küzdelmeiről, a fejlesztésekről és önmaga elfogadásáról. Többször felmerült benne, hogy miért pont vele és miért így történtek a dolgok. Ismeretes, Rozi koraszülöttként, egészségesen jött a világra, de aztán elkapott egy tipikusan kórházi fertőzést, aminek következtében vízfejűség alakult ki nála. Azóta is beépített sönttel él.

Nemrég a Nők Lapjának adott interjújában mesélt róla Rozi, mi késztette a könyve megírására. „Egy trauma. Nem voltam már kislány, tizenhét éves, amikor hirtelen elvesztettem az apai nagymamámat, akit imádtam. Éppen náluk voltam, amikor rosszul lett, és rám hárult a feladat, hogy értesítsem apát. Nagyon megviselt, különösen az, hogy a szüleim kíméletből eltitkolták előlem a betegségét. Így nem dönthettem el, hogy azt az időt, ami még hátravan, hogyan töltsem vele.

Sokára tudtam csak megbocsátani ezt anyának, akivel pedig addig szoros szimbiózisban éltünk. A kedélyem egyre hullámzóbbá vált, és sokszor az iskolára sem tudtam figyelni, mert teljesen lefoglalt a belső fájdalmam. Mindenféle pótszerekhez nyúltam, hogy elviselhetőbbé tegyem, még alkoholhoz is, ami pedig nekem, aki gyógyszert szedek, különösen veszélyes

– mondta őszintén Rozi.

„Tízujjas gépelés is ment”

Kováts Adél lányának a gépírástanárnője segített kimászni a gödörből. Bár Rozi tudott kézzel írni, a visszaolvasása fárasztotta. Tanárnője ebben tudott segíteni.

„Hálás vagyok neki, hogy olyan eszközt adott a kezembe, amely hozzásegített, hogy megszeressem az írást.

Először nehezen ment, mert a bal kezem ujjai alig mozogtak, rengeteg fejlesztőmunka van benne, hogy egyáltalán be tudom őket hajlítani, de sok gyakorlással és kitartással elértem, hogy végül már a tízujjas gépelés is ment.

Rózsika néni novellákat íratott velem, amelyek olyan jól sikerültek, hogy arra biztatott, kezdjek el írni.”

Másképp képzelte az életét

Rozi a 18. születésnapján átnyújtotta a szeretteinek ’élete regényét’ – ahogy ő nevezi.

Amikor a szüleim elolvasták, összenéztek. Kicsit mesésre sikeredett a történet, hiszen egy csomó mindent nem tudhattam vagy másképp képzeltem el, mint ahogy valójában történt.

Akkor kezdtünk el anyával beszélgetni, mi is történt velem pontosan csecsemőkoromtól kezdve, és ezzel párhuzamosan átírtuk és átszerkesztettük a szöveget. Nehéz volt a saját képemre formálni, hiszen mégiscsak anya mesélte el a kicsi koromat, de végül egész jól sikerült...”