Nem sokkal a halála előtt Gobbi Hilda megrendítő őszinteséggel beszélt az elmúlásról. Akkor elárulta azt is, mi az a 3 dolog, amit magával vinne.

Nem sokkal azelőtt, hogy elhunyt, Gobbi Hilda drámai interjút adott Juszt Lászlónak. A legendás színésznő őszintén beszélt az elmúlásról, a félelmeiről, a színház iránti szerelméről és arról is, mit vinne magával a túlvilágra a halála után. A válasza pontosan olyan volt, mint ő maga: nyers, különleges és tele életszeretettel.

Gobbi Hilda azok közé a művészek közé tartozott, akiknek már életükben legendájuk volt. Nemcsak a színpadon volt felejthetetlen, hanem azon kívül is: küzdött a kollégáiért, a színészotthonokért, a színházi emlékek megőrzéséért, és ha kellett, bárkivel szembement azért, amiben hitt. Élete utolsó időszakában már sokat foglalkoztatta az elmúlás. Egy téli napon készült vele az a különleges beszélgetés, amelyben szokatlan őszinteséggel beszélt arról, hogyan tekint a halálra.

Óhatatlanul ilyen korban az ember a halállal kénytelen foglalkozni. Nem beszélve arról, hogy baráti köröm kilencven százaléka a temetőben van

– mondta. A veszteségek valóban körbevették. Sorra búcsúzott olyan pályatársaktól és barátoktól, mint Ruttkai Éva, Major Tamás, Márkus László, Dajka Margit vagy Páger Antal. Mégsem beletörődéssel beszélt az elmúlásról. Éppen ellenkezőleg.

„Én halhatatlan akarok lenni. Nem azért, mert valamit csináltam vagy nem csináltam, hanem mert nagyon szeretek élni.”

„Micsoda pimaszság a halál”

Gobbi Hilda soha nem játszotta meg, hogy békésen elfogadja az élet végét. A rá jellemző szókimondással beszélt róla.

Rossz, szemtelen dolog, kikérem magamnak. Nem a magam, mindenki nevében

Úgy gondolta, igazságtalan, hogy mire az ember megért valamit az életből, mire összegyűjti a tapasztalatait, egyszer csak véget ér minden.

„Mikor az ember végre valamit megtanul, végre agyondolgozza magát, hogy valami úgy legyen, akkor jön egy ilyen szemtelen fráter, és egyszerűen lekaszabol.”

Azt sem szerette hallani, amikor valakiről azt mondták, „szépen halt meg”.

Visszaszaladt valaki onnan? És mondta, hogy de klasszul haltam meg?

Ezt a három dolgot vitte volna át a halál folyóján

Az interjú egyik legmeghatóbb pillanata akkor érkezett el, amikor megkérdezték tőle: ha valamit átvihetne a halál folyóján, mi lenne az a három dolog? Gobbi Hilda válasza egyszerre volt költői és nagyon is rá jellemző:

Fűmagot, és bevetném vele a kopár halál síkját. Valamiféle állatot, mert az mindig jobb barát. És hát önmagamat. Ennyi az egész.

Ez a néhány mondat talán mindent elárul róla. Az életszeretetét, az állatok iránti rajongását és azt a makacs hitet, hogy még a legkopárabb helyre is lehet valamit ültetni.

„Én csak erősnek látszom”

Bár sokan kemény, harcos embernek látták, ő egészen mást gondolt magáról.

„Én nem vagyok erős egyéniség, én csak annak látszom. Én egy szentimentális tehén vagyok” – mondta nevetve. Szerinte az emberek csak a felszínt látták: azt, aki telefonokat intézett, vitázott, kiabált, harcolt ügyekért. De belül érzékeny embernek tartotta magát.

„Az ember belsejébe azért kevesen látnak bele.”

Még két évet kért volna – csak az életért

Betegsége ellenére sem tudott lemondani a szokásairól. Dohányzott, néha ivott, és amikor megkérdezték tőle, változtatna-e, ha ezzel éveket nyerne, azt mondta: két évért igen.

És hogy mire kellett volna neki még két év? A válasza egyszerű volt:

„Az életre.”

Majd hozzátette:

„Levegőt szívni, káromkodni a hóért, örülni a napnak, kiabálni valami igazságtalanság miatt, boldognak lenni valami érdekes, szép miatt.”

Gobbi Hilda végül 1988-ban hunyt el. Több mint ötszáz színpadi szerep, generációk emlékei és számtalan megőrzött színházi történet maradt utána. Az utolsó interjúban pedig talán saját maga fogalmazta meg legjobban, mi volt számára a lényeg:

Színésznő vagyok. Ennyi az egész.