Bochkor Gábor nemrég úgy fogalmazott, csodálja Ernyey Bélát: azt, ahogy él, viselkedik, és hogy meghazudtolja a korát. Nos, a story.hu kíváncsi volt, mit szól a színművész ehhez a nem mindennapi dicsérethez, pláne egy olyan ember szájából, aki leginkább kritizálni szokott.

Ernyey Béla azt rögtön leszögezi, hogy bár jólesnek neki a rádiós szavai – miszerint remekül néz ki, és hogy a feleségével, dr. Ernyey-Balaton Dórával már egyáltalán nem tűnik problémának a köztük lévő korkülönbség –, egyben meg is lepték őt. Ugyanis szerinte semmiféle kapcsolatban nem állnak, így rejtély a számára, hogyan juthatott éppen ő Bochkor Gábor eszébe mint pozitív példa.

Mint mondja, eddig csak párszor találkozott a rádióssal, annak is már több évtizede. „Életemben nem nyilatkoztam még róla, szerintem még ő sem rólam” – kezdi nevetve színművész, aki éppen a minap ünnepelte a 84. születésnapját.

Mindenesetre mindig jólesik, ha valaki elfogad úgy, ahogy vagyok. Érdekes dolog ám ez az egymás nyílt méltatása, és hogy ilyesmi egy szakmabeli szájából hangozzon el, ezzel még sohasem találkoztam Magyarországon. Külföldön viszont annál többször.

Mondok is egy példát. Nem sokkal azután, hogy Bécsbe szerződtem, közeli barátságba kerültem az egyik leghíresebb osztrák színésszel, Klaus Maria Brandauerrel. Amikor meghallottam, hogy főszerepet kapott, és a világhírű Meryl Streep oldalán játszik a Távol Afrikától című amerikai filmben, gratuláltam neki, miközben majd’ a nyakába ugrottam a boldogságtól. Amikor kérdezte, hogy miért örülök ennyire, azt feleltem, hogy ezzel a lehetőséggel nemcsak ő, de mi valamennyien – tehát minden európai színész – kaptunk egy reményérzetet, ami a legfontosabb a mi bizonytalan művészi létünkben.

Hiányzik belőle a szakmai irigység

A történetet hallva olybá tűnik, hogy Ernyey Béla ebből a szempontból is egy kakukktojás, hiszen ez igen ritka az ő szakmájában.

„Belőlem hiányzik a szakmai irigység, és ez igencsak megkönnyítette a pályámat és összességében az életemet is” – folytatja mosolyogva.

Tudom, hiszen láttam kollégákon, no meg hozzám is visszajutott, milyen az, ha az ember irigy a másikra, rosszabb esetben éppen rám. Miután berobbantam Bécsben, többször is előfordult, hogy egyes kollégák azzal jöttek oda hozzám, hogy ettől vagy attól hallották, hogy sokan utálnak engem.

Mondván, mit képzelek én, a kis tejfölösképű nyikhaj, hogy idejövök Magyarországról, és elhappolom előlük a nagy szerepeket, és hogy mindenki engem ünnepel?! Aztán telt-múlt az idő, és végül rákérdeztem ezeknél a kollégáknál, hogy tényleg így gondolták-e, így gondolják-e még mindig. És azt a választ kaptam, hogy igazságtalan volt ezt állítaniuk rólam, és hogy közben már ők maguk is Ernyey Béla-rajongók lettek… Persze jólesett ezt hallani” – jegyzi meg.

És tudni kell, hogy bármekkora sikerem is volt a német nyelvterületen, én sosem hordtam fenn az orrom, és ma sem teszem, hiszen mindig is közönségszínész voltam, és nem az a fajta, akit ne lehetne megszólítani.

Ezt bizonyítja az is, ha egy közönségtalálkozón megszólítanak az emberek, akikkel elbeszélgetek egy új regényem témájáról, vagy amikor a feleségemmel, Dórival a Lehel piacon vásárolunk, és százan jönnek oda, mosolyognak ránk, kérdeznek, érdeklődnek. Számomra a közönség szeretete az igazi siker!” – mondja vidáman.

„A minap például megszólított egy hirtelenszőke, puffasztott szájú asszony...”

Az biztos, hogy Bélát rengetegen szeretik itthon is, és bármit mond vagy ír ki a közösségi oldalára, annak nagy visszhangja van. Épp ezért is kérdezzük meg tőle, gondolkodik-e azon, hogy új podcastot indítson? Az előzőnek nagy sikere volt, és igény is lenne rá.

„Az az igazság, hogy nem egyszerű dolog összeállítani egy műsort, mert rengeteg pénzbe kerül és komoly technikai felszereltséget is igényel. Nekem inkább az a fontos, hogy van egy hűséges, pár ezer főből álló kis közösségem, akikről tudom, hogy tényleg rám, az én gondolataimra kíváncsiak – többek közt nekik készülnek a ’Gondolat Olvasó’ címmel megjelenő rövid, pár perces Insta-videóim. Ezeket Dóri veszi fel, ügyesen megvágja, kitesszük, és ezzel is van munka bőven. Nekem ez elég, de ahogy tapasztalom, nem mindenkinek.”

A minap például megszólított egy hirtelenszőke, puffasztott szájú asszony az uszodában, és mondta, hogy mennyire csodálkozik azon, hogy nekem összesen ötezer érdeklődő olvassa ’gondolatolvasós’ bejegyzéseimet, miközben egy volt műkörmös celebnek már 650 ezer követője van az Instán.

’Hát tudja, asszonyom – válaszoltam –, ez azért van, mert ma kis hazánkban sokkal többen vágynak volt műkörmösök ajánlásaira, mint egy mély gondolatra.’ És ezzel körbe is értünk, visszatérünk oda, hogy ismét bebizonyosodott, mennyire hiányzik belőlem az irigység halvány szikrája is.”