Détár Enikő számára a színház maga az élet és a menedék, a család pedig a biztos pont: a párja, a lánya, a fia és a fészek melege – amelyből sajnos már többen hiányoznak. Az édesapja és az édesanyja. Az ő halálukat, hiányukat a mai napig nehezen tudja feldolgozni, bár volt ideje és alkalma megtanulni: „a veszteségek olyan sebek, amelyekkel együtt kell élni”.
Fájdalmasan szép
Az élet furcsa és megmagyarázhatatlan dolgokat produkált a színésznő életében. Erről így mesél: „Szinte nincs olyan színdarab, amelyet ne tudnék a magánéletem egy-egy fordulópontjához kötni. Ilyen például a Mary Poppins, amelyet évtizedek óta játszunk a Madách Színházban, és amelyben én az életből elmenőben lévő idős asszonyt alakítom. Ez a szerepem sorsszerűen fonódott össze édesanyám utolsó heteivel. Ez volt ugyanis az utolsó előadás, amiben látott. Már nagyon beteg volt, de ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön a színházba és megnézzen. A testvérem és a gondozónője kerekesszékben hozták el. Az utolsó percig fontos volt számára a méltósága, kérte, vigyük el a fodrászhoz. Ölben vittük fel az első emeletre. Nem sokkal később el is ment. Számomra minden előadás időutazás, emlékezés. Ez már a maszkmesternél kezdődik. Ahogy az öregítő smink felkerül az arcomra, a tükörben már nem önmagamat látom, hanem anya szeme néz vissza rám. Ez egy különös, fájdalmasan szép találkozás.”
Állt a bál
A színpad mindig is egy olyan biztonságos tér volt számára, ahol a saját élete válságait is kijátszhatta magából. Emlékezetes alakítása a Makrancos Kata, amely pontosan akkor talált rá, amikor a magánélete a feje tetejére állt, és elvált férjétől, gyerekei édesapjától, Rékasi Károlytól. „Akkoriban állt nálunk a bál. Imádtam, hogy a darabban vadóc lehetek, hogy kiengedhetem a dühömet és az energiáimat. Nagyon jókor jött ez a szerep, mert az életösztön valahogy bekapcsolt bennem. Vannak veszteségek, amikbe az ember azt hiszi, belehal, de aztán rájön: menni kell tovább.”
Ez a kitartás végigkísérte a pályáján akkor is, amikor olyan időszak jött, amikor kevesebbet dolgozhatott. „A belső bizonytalanságomat a múlt sikereivel orvosoltam. Elkezdtem leírni, mennyi mindent játszottam már, és megkérdeztem magamtól: Enikő, te normális vagy? Nézd meg, mennyi mindent csináltál már! Az is eszembe jutott, fiatal színésznőként milyen nehezen fogadtam el magam. Az első forgatásomon például sírtam, hogy olyan az arcom, amit nem lehet kamera elé állítani. Ma már hálás vagyok a sajátos vonásaimért, és imádom, ha egy szerep kedvéért csúnya vagy elrajzolt lehetek.”
Igazi anyamacska
Bármilyen vihar is dúlt a lelkében, az otthona, a „fészek melege” mindennél többet jelentett számára: a párja, Péter, valamint gyermekei. Közgazdász lánya és saját céget vezető fia már felnőttek, de a kötelék erős maradt. „A fészek melege nálunk azt jelenti, hogy kucorgunk a kanapén, együtt nézünk filmet a gyerekekkel és a párjaikkal. Péter ilyenkor csak annyit mond: olyan vagy, mint egy anyamacska a kölykeivel.”
A párjával immár egy évtizede vannak együtt; azt mondja, a kapcsolatuk a különbözőségeken és a mély megértésen alapul. „Imádom Péterben, hogy baromi jószívű, nyitott, isteni humora van, és igazi társ. Olyan, akinek nagy biztonsággal nekidőlhetek, támaszthatom a hátam. Hányszor mondtam már el neki, hogy mennyire hiányoznak a szüleim, és micsoda fájdalom, ahogy elment az édesapám. Mindig nagy megértéssel és türelemmel hallgat. Apa elvesztése ugyanis a mai napig nincs elrendezve bennem. Egy baleset utáni műtétre készülve halt meg tüdőembóliában. Még gyerek voltam. Az utolsó emlékem, ahogy eljövök tőle a kórházból, az ajtóból visszafordulok, ő meg integet nekem. Másnap az iskolában, a kémiaórán szóltak, hogy apu meghalt, nincs többé. Ez a feldolgozatlan gyász terelt tulajdonképpen a pszichológia, majd a buddhizmus felé is. Soha nem hittem abban, hogy a gyógyszerek valódi megoldást nyújthatnak a lelki bajokra. A Hőhullám című darabban egy gyógyszerfüggő, menopauzás nőt alakítok, egy ’kettyós’ karaktert, amit imádok. A valóságban még egy antibiotikum-kúrát sem tudok végigcsinálni. A buddhizmus tanulmányozása közben jöttem rá, hogy az ember életében fontos az elengedés, az elmúlás megértése, hogy történjék bármi, vegyem észre az élet szebbik oldalát, tudjam a pillanatok örömét megélni, tudatosuljon bennem, vannak dolgok, amik elmúlnak, és már semmi nem lesz olyan, mint régen, de az élet így is gyönyörű.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
