Horváth Charlie számára a pénz sosem volt státuszszimbólum vagy végcél. Sokkal inkább egy eszköz, amellyel – ha már van – jó dolgokat lehet tenni. A Liszt-díjas művész az Én és a pénz című műsorban beszélt arról, hogyan alakult a viszonya a pénzhez az elmúlt évtizedekben, és miért nem vágyott soha felhalmozásra, luxusra vagy vagyonra.
Bár már a hetvenes években is irigylésre méltó összegeket keresett, elismeri, a pénz kezelését csak később tanulta meg. Életfilozófiájában ma is meghatározó gondolat Seneca megállapítása, miszerint nem az a szegény, akinek kevés pénze van, hanem az, aki még többre vágyik. Charlie szerint a folyamatos gyűjtögetés inkább teher, mint biztonság.
Szívesen adakozna
Úgy látja, a hatalmas vagyon – például egy lottóötös – nem szabadságot, hanem gondot jelentene számára. Ha mégis megtörténne, a pénz nagy részét továbbadná: eladakozná, zenei iskolába fektetné, támogatná zenész kollégáit, és csak egy kisebb részt tartana meg magának. Mindössze annyit, hogy unokájának és családjának ne legyenek anyagi nehézségei.
A zenész értetlenül áll azok előtt, akik folyamatosan újabb és újabb vagyontárgyakat halmoznak fel – ingatlanokat, hoteleket vásárolnak –, mert szerinte ez csak újabb aggodalmakat termel. Jelenleg úgy érzi, pontosan annyi pénze van, amennyire szüksége van, sem több, sem kevesebb.
Szükséglakásban élt
A pénzhez való viszonyát erősen formálták a gyerekkori tapasztalatai is. Újpesten, a Külső Váci úton nőtt fel, ahol testvéreivel együtt egy szükséglakásban éltek, mielőtt egy két és fél szobás lakáshoz jutott a család. Már kamaszként is világosan látta, mire van igazán szüksége. Tizennégy-tizenöt évesen egy naplóba írta le, hogy a kis szobája pont elég neki – és ez a gondolkodásmód azóta sem változott igazán.
Charlie szerint a pénz kérdése végső soron nem számokról szól, hanem belső arányérzékről. Arról, hogy ki mennyit akar, és főleg: miért.
A zenész életében a pénz kérdése igazán akkor kapott súlyt, amikor a felelősség is megjelent mellette. Fiatal zenészként nem a józan mérlegelés vezette a döntéseit: az 1977-es Fejlövés című filmért kapott 500 ezer forintos gázsiból akár egy telket is vásárolhatott volna – akkoriban mintegy 50 ezer forintért –, ráadásul azon a környéken, ahol később már több tízmilliót ért egy-egy ingatlan.
Ő azonban mást választott: a teljes összeget hangszerekre költötte, szaxofonra, trombitára, erősítőre, gitárra. Saját bevallása szerint akkoriban nem a pénzügyi tudatosság volt az erőssége.
Külföldi munkából vette az otthonát
A fordulópontot a családalapítás hozta el. Fia születése után szembesült azzal, hogy immár nemcsak önmagáért felel, hanem egy egész családért is. Ekkor vált világossá számára, hogy véget kell vetnie a felelőtlen költekezésnek, és a pénzkeresetnek innentől stabil alapokra kell kerülnie.
Pályája jelentős részét külföldön töltötte: másfél évtizeden át dolgozott határon túl, és saját megfogalmazása szerint ennek köszönheti, hogy később meg tudta vásárolni jelenlegi magyarországi otthonát.
A pénzügyi egyensúly megteremtésében fontos szerepet játszott néhai felesége, Katika is, aki iparművészként és keramikusként támogatta abban, hogy átláthatóbbá és kiszámíthatóbbá váljanak a mindennapok. Hogy ma miből él, mekkora jogdíjbevételei vannak, és mennyi fellépést vállal, az az Én és a pénz beszélgetéséből derül ki – a műsort itt lehet megnézni.
Kiemelt kép és fotók: Trenka Attila/fotocentral.hu, Archív
