Többek szerint az ember kizárólag akkor vág neki az El Caminónak, ha problémái megoldásához nem lát egyéb megoldást.
Leteszi a szerszámot
Ez az utazás Gyarmati Gábor számára is sorsfordító lett. Marsi Anikó férje a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Port-tól Santiago de Composteláig összesen 798 km-t tett meg. Közben számos új ismerősre tett szert, lett néhány igaz barátja, és találkozott igazán megható sorsokkal is, amelyek ma is könnyeket csalnak a szemébe.
Marsi Anikó férje, Gyarmati Gábor az El Caminón
Mert ahogy őt, úgy másokat is azért vonz a Szent Jakab-zarándokút, mert ettől remélik, hogy meglelik a kérdéseikre a választ. „Kérdései mindenkinek vannak, hogy a választ minden esetben megkapják-e, az közel sem biztos. Azért mondom, mert én Spanyolországban még azt éreztem, nem kaptam meg, amire vágytam.
Aztán utólag bebizonyosodott, mégiscsak birtokomba került valami, amire szükségem volt ahhoz, hogy végre új életet kezdjek. Nem mintha ácsként más, rosszabb lett volna az életem. Anikó sem büszkébb vagy szerelmesebb most belém, mert mindig, mindenben ugyanúgy támogatjuk és szeretjük egymást.
Viszont az El Caminón eldöntöttem valamit, hazaérve pedig megvalósítottam. Abbahagytam a fizikai munkát. Persze a szabadidőmben ugyanúgy újítjuk Anikóval a saját otthonunkat. De az út hatására be mertem csatlakozni egy projektbe. Mostantól kizárólag fűtőablakok forgalmazásából szeretnék nagyon jól megélni. Az utazás jótékony hatása, hogy megtanultam, nem szabad halogatni semmit, de a sok jó emberi tulajdonságom mellett finomodtak a rosszabb tulajdonságaim is. Sőt, közelebb került hozzám Isten is.”
Marsi Anikó is nekivág?
Amikor a közösségi oldalán az első videóit feltöltötte, még a legtöbben amiatt aggódtak, talán a házassága került válságba. „Régóta dédelgetett álmom volt ez az út. Nagyjából tizenöt éve, hogy eldöntöttem, megcsinálom. Akkor láttam Az Út című filmet, és utána egy El Camino témájú könyvet is elolvastam. Aztán egy időre teljesen meg is feledkeztem erről a tervemről, volt, hogy tologattam magam előtt. Eleinte egyébként is kizárólag a fizikális része vonzott. Kíváncsi voltam, vajon képes lennék-e megtenni egy ilyen nagy távot egyedül. Aztán teltek az évek, más miatt is fontos lett, de meg kellett várnom, hogy anyagilag megerősödjek, hogy ki merjek szakadni egy hónapra a munkából.
Most pedig már azt tervezem, hogy két év múlva újra belevágok az El Caminóba, talán éppen Anikóval.
De meséltem az útról a kisfiamnak is. Ő még csak kilenc lesz, de megvárom, hogy 17 éves legyen. Azt remélem, akkor közösen is megtesszük ugyanezt a távot. Bevallom, jó volt látnom, ahogy egy magyar apa a lányával vágott neki az útnak.”
Tiszta lappal
Gábor számos élménye közül a másik meghatározó volt, amit Ferro de Cruzban átélt.
„Sosem szégyelltem férfiként a könnyeimet, elég érzékeny fickó vagyok, meghatódok akár egy filmen is.
De amit ott és azóta is érzek, egész más, valóban életre szóló, mély élmény. Van ott ugyanis egy vaskereszt, ahová egy otthonról hozott követ szoktak letenni a zarándokok. Én erről a szokásról ugyan nem tudtam, de nagyjából az utazásom második napján – ettől függetlenül − én is a zsebembe tettem egy követ azért, hogy majd az óceánba hajítsam. Aztán ott, a vaskeresztnél láttam egy férfit, aki sírdogált, én pedig odalépve megöleltem, majd továbbmentem. És végül én is letettem a saját kövemet, sírva. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor tiszta lappal kezdi valaki az életét.”
Csak akarni kell
Gábor szerint a hosszú táv csak eleinte tűnik ijesztőnek. „Még csak edzettnek sem kell ahhoz lenni, hogy bárki, aki elhatározza, meg tudja csinálni. Láttam időseket, hölgyeket, sőt olyan útitársat is, akinek a hátizsákjára egy oxigénpumpa volt erősítve” – mesélte.
Kiemelt kép és fotók: Birton Szabolcs, Schumy Csaba/fotocentral.hu; Archív
