A Ridikül című műsor vendége volt Ruttkai Éva lánya, Gábor Júlia, aki sok mindent elárult az édesanyjáról, amit eddig csak kevesen tudhattak. „Amikor kislány voltam, az iskolában kaptunk olyan feladatot, hogy ’írj fogalmazást az édesanyádról’. És akkor én azt írtam, hogy az én anyukám olyan, mint a napsütés. Folyton ezt éreztem, hogy ő a melegség, ő a fény, tehát hogy mindig sugároz erőt, szeretetet énfelém. Elég gyakran álmodom vele, és amikor vele álmodom, akkor mindig mosolyogva ébredek. Tehát még most is ugyanígy érzem ugyanezt a melegséget, amit kapok tőle nap mint nap.”
„Nem emlékszem, hogy valaha nevelt volna”
Júliának sokáig furcsa volt, amikor az édesanyjáról kérdezték. „Úgy kérdezgettek engem, mint színésznőről. De én sohase gondoltam úgy az anyukámra, mint színésznőre. Nem az volt a legfontosabb benne, hogy ő színésznő. Persze a színésznő is, na de elsősorban az anyukám. Tehát, hogy nekem valami mást jelentett, és a hétköznapokban egyáltalán nem is úgy viselkedett, mint egy színésznő, azt nem lehetett érezni rajta. Én ugyanúgy egy anyukával éltem együtt, mint bárki más.”
„Rettenetesen bújós, puszilkodós család voltunk. Néha apukám (Gábor Miklós – a szerk.) azt mondta nekem: ’Ne szeress ennyire, ne szeress ennyire, mert megfojthatsz.’ Tényleg fontos volt nekem az ő testi közelségük. De az anyukám nekem nem is az anyukám volt. Minden életkorban azt éreztem, hogy velem egykorú. Tehát arra nem emlékszem, hogy valaha nevelt volna, mondjuk, senki sem nevelt, mert engem rettenetesen elkényeztettek. Egy szem gyerek voltam két nagymamával, négyen ugráltak körülöttem, és próbálták kitalálni, hogy mit szeretnék. Tehát nekem nem az volt, hogy mit akarok, vagy mit szeretnék, hanem inkább az, hogy ’nem köszönöm, ezt már nem kérem.’”
Szégyellte a szép ruhát
Nem véletlenül halmozták el a szülők szeretetükkel a kis Júliát.
„Mind a két szülő valahogy próbált valamit kompenzálni a saját gyerekkorából. Az apukámnak lelki gyötrelmei voltak, tehát ő úgy gondolta, hogy a gyereket meg kell kímélni mindenféle lelki bántódástól, az anyukám meg nagyon szegény volt, és kenyérkereső volt tulajdonképpen hároméves korától kezdve. Ő meg anyagilag mindent megadni a gyereknek. Nekem például borzasztó volt, hogy az anyukám elvitt engem a Rotschild Klára szalonjába, és ott csináltatott nekem ruhát a szocializmusban. Én ezt úgy szégyelltem, én nem mertem fölvenni. Akkor minden arról szólt, hogy mindenki legyen egyforma, és én rettenetesen szégyelltem azt, hogy az én szüleimnek több pénze van, vagy énnekem szebb ruhám van. Amíg az iskolatársaim között voltam, addig föl nem vettem volna valami ilyesmit. Anyukám meg szerette volna, hogyha a kislány szépen jár, de a kislány nem járt szépen, mert hisztizett, hogy ne kelljen.”
„Az volt a csodálatos nekem az anyukámban, hogy amikor gyerekként játszottunk, akkor teljes beleéléssel játszotta velem azt, hogy elmegyünk a boltba, és a macit megetetjük – mesélte Júlia. – Amikor kamasz voltam, akkor tökéletesen megértette az összes szerelmi bánatomat, fájdalmamat. Felnőttként olyan dolgok derültek ki róla! Én azt hittem, hogy hát mivel gyerekkorától színész volt, biztos egy csomó mindenhez nem ért. De amikor megtanított a barátnőm kötni, akkor ’jaj, de nem tudom, hogy kell elkezdeni.’ Azt mondja, ’add ide, majd én elkezdem.’ Tudott kötni. És azt mondja, akkor főzzünk. Tudott főzni. Nem tudom, mikor, hol tanulta meg. Tehát végig mindent együtt tudtunk csinálni. Nekem ő a kortársam volt mindig.”
Kiemelt kép: Nők Lapja Archívum/fotocentral.hu
