Soma Mamagésa mély és gyakran tabunak számító kérdést járt ezúttal körbe: hogyan lehet tudatosan készülni a halálra? Ő nap mint nap összegez, ezért nem is visz az esti kutyasétáltatásra telefont magával, mert abban a negyven percben az egész napját végiggondolja és lezárja. És ennek következtében jobban is alszik. „Az alvás egy kishalál, de akkor lesz nyugodt a halálunk is, ha bizonyos kérdéseket még életünk végéig átgondolunk.
Hogy voltam-e elég jó anya? Mit tudtam adni a gyerekeimnek? Vagy hova lettek a gyerekkori álmok, tervek?
Hogy az a kis Gyöngyike, aki elindult, valóban ezt akarta-e? Vagy ez már csak egy kompenzálás volt? Hány ember szeret engem? És hány embert tudtam én szeretni? Ezt az ember végigveszi magában – vagy ha egyedül nem tudja, erre is vannak szakemberek –, hogy ne méltatlanul cidriző kisgyerekként álljunk a világ legfantasztikusabb dolga előtt, hogy végre átléphetünk a fénybe, mert nincs halál” – magyarázta a Hangajándék Tudatos felkészülés a halálra című podcastben.
„Haragszom magamra”
Hozzátette, ez csupán az első a három lépcsőfok közül. Mert meg is kell tudnunk bocsátani mindenkinek, akik ellenünk elkövettek bármilyen, akárcsak aprócska vétket, és ami a legnehezebb, meg kell tudni az embernek saját magának is bocsátani mindenért. „Ez nálam negyvenöt éves koromban elkezdődött. Jó ideje így biztatom a lelkemet, hogy dobja föl azokat az emlékeket, amik miatt tudat alatt haragszom magamra.”
Édesapja menni akart
Másfél évvel ezelőtt édesapjának is ő segített felkészülni a méltó elmenetelre, majd a halála után Alerto Villoldótól tanult ősi sámán szertartás keretében el is búcsúztatta. „Ugyanennek a fordítottját csináltam meg az apámmal, aki idén nyáron lesz két éve, hogy nyolcvanévesen, épp a fiam születésnapján Covidban halt meg. Az apám akkor már menni akart, és én tudtam, hogy onnan már nem fog kijönni.
Az egész kórházi ottléte alatt éreztem, hogy egyre gyakrabban nincs magánál, kilép a testéből. És én ezért imádkoztam is.
Egy egészen hajszál vékony fonál az, ami bent tartotta még a testében, és én ezt a vékony fonalat nyiszáltam reggel és este tíz napon keresztül. És én apámra akkor annyira rákapcsolódtam, hogy éreztem, végig tudta gondolni az életét, és hogy kellett neki ez a tíz nap, hogy megfürdesse ebben a tudatosságban a lelkét.”
„Tíz másodpercem volt, hogy meghatódjak”
A búcsúzás pillanata azonban nem volt egyszerű. Mély, megrázó és nagyon személyes élményéről így fogalmazott, miután lehetősége adódott az édesapjához a halála után bemenni a kórházba. „Nem szeretnék kiadni senkit, a lényeg az, ott volt valaki, aki engem nagyon tisztelt, és Covid-osztályról nekem megtette, hogy külön helységbe bekerülhettem az akkor második napos holttesttel. Az élettársa és az én kérésemre szépen felöltöztették, én pedig egy lila indiai szárit vittem, amivel letakartam és kinyomtattam fényképeket, amit kértem, ha majd égetik el, legyen rajta… Persze amikor kitolták a tepsin az apámat, az egy erős pillanat volt, de volt tíz másodpercem, hogy meghatódjak, mert nekem ott még volt egy elég bonyolult feladatsor, amit végig kellett csinálnom.
Megmagyarázhatatlanul különleges élmény volt, hogy meggyorsíthattam neki a fénybe való érkezését.
Apámnak volt ideje felkészülni, érezte, hogy nem fog kijönni a kórházból, de akik például balesetben halnak meg, azok benne rekednek egy álomba. De akinek megadják a halál után ezt a szertartást, aminél többet nem adhatunk a szeretteinknek, ők egész biztos, hogy a fény felé mennek és egy magasabb dimenzióba kerülnek.”
Kiemelt kép és fotó: Olajos Piroska/fotocentral.hu
