Néha repkedünk örömünkben, néha szorongunk, és rettegünk a kiégéstől is. Jó ez így? Van erre megoldás? És mi történik akkor, ha kiszolgáltatott helyzetben van az ember, mert a munkahelye fontos egzisztenciális okokból, de a főnöke olyan nyomást gyakorol rá, hogy beszorul egy helyzetbe? Ezeket a kérdéseket tette fel Sass Dani a Mindfuel Podcastban Csernus Imrének. „Nincs ezzel semmi gond, csak fogadja el, hogy adott idő múlva ez a sok elfojtás be fogja nyújtani a számlát. Vagyis nem fog sokáig élni, mint szeretne. Test-lélek egyensúlya. Rengeteg pszichoszomatikus tünet, magas vérnyomás, cukorbetegség, balesetek figyelmetlenség miatt, autoimmun betegségek, rák. Az a helyzet, hogy a legtöbb ember azt hiszi, hogy meg fogja úszni, nem fogja megúszni. Azért nem fogja megúszni, mert olyan erőket fordít önmaga ellen, amit nem lehet megúszni. Hogyha én nem azt csinálom, amit szeretek, és állandóan megalkuszom, keresem a kifogásokat, hogy megmagyarázzam, miért jó az nekem, akkor feszült leszek és nyugtalan. És hogyha van egy arra hajló genetikai tényező, akkor azt telibe fogom kapni. Tehát az, hogy sarokba szorított helyzetbe vagyok, mert egzisztenciális… Erre én azt mondom, hogy egy lakást el lehet adni, még ha van raja hitel is, és kijjebb lehet költözni. Hogyha olyasmit csinálok, ami miatt kevesebb pénzt kapok, de azt szeretem, rögtön létrejön a megfiatalodás. Új energiák. Szemközt azokkal, amikor valaki gőzerővel törekszik a biztonságra, és azt hiszi, hogy biztonságban van, csak azt érzékeli, hogy egyre feszültebb, egyre öregebb a kisugárzása” – magyarázta Csernus Imre.
Az ismert pszichiáter is tartott bizonyos kérdésektől, amikor budapesti magánpraxisát annak idején felszámolta, és vidékre költözött. „A fogyasztói társadalom ellustítja az embert, és kényelmessé teszi. Annak idején, amikor vidékre költöztem egy faluba, bennem is megfordult az a klasszikus kérdés, hogy hány percre van a kórház, egyéb ilyen félelmekkel teli gondolatok, de akkor rájöttem, hogy itt, a faluban rengetegen élnek. Hogyha odajutok a kórházba, akkor odajutok, ha nem, akkor nem. Nagyvárosban van arra garancia, hogy három percen belül kijut a mentő? Abszolút nincs. Az emberek hitegetik magukat, hogy de, ők odaérnek három perc alatt, meg hozzájuk érnek. Az ő dolguk.”
Csernus a beszélgetés során azt is elárulta, hogyan talált rá a házára, ami ma Csendülő néven üzemel, és hány évet várt arra, hogy azt megvegye. „Akkor már vidéken éltem, és mentem egy miskolci előadásomra, láttam egy eladó ingatlant. Volt egy romos ház mellette, bebandukoltam, gyönyörű volt a panoráma. Felhívtam a tulajt, de nagyon sokra tartotta még. Mondtam, nem jöhet össze minden, és mentem tovább, nyugodtan. Mert ha megteszek mindent, és abban a pillanatban úgy érzem, ez sok, akkor köszönöm szépen… De fél év múlva újra arra autóztam, és láttam, hogy még mindig eladó. A gazdasági válság csúcsa volt, és akkor már megállapodtunk. Aztán három évig történő agyalás következett, ott mi legyen. És hát létrejött, ami létrejött. Rájöttem arra, hogy hiába tudok az orvosi szakmámban vagy az emberek viselkedését illetően rengeteg mindent, szükségem volt egy olyan teljesen új foglalkozásra, amihez vonzódom, de nem ismerem. És valójában a megújulás titka ez.”
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
