Benedek Miklós nemrég töltötte be a hetvenhetedik életévét, és úgy érezte, hogy egy könyv formájában mutatná be a nagyvilágnak, hogy ki is ő valójában. Az ötletet fia, Albert adta. „Egyik karácsonyra Albert fiamtól kaptam egy füzetet, hogy írjam le a gondolataimat. Mondom, én azt nem tudom. Aztán eltelt egy kis idő, és felajánlotta, hogy na majd ő. De rájött, hogy annyira közel állunk egymáshoz, hogy ő sem tudja megírni – mesélte a Nemzeti Színház Magazinnak a művész, akinek végül Vajda Kati segített a megvalósításban. A könyvben van mit elmesélnie, 320 oldalnál tart úgy, hogy ebben még nincsenek fotók. – Az életemről, pályafutásromról szól, és persze beszélek a családomról is. Mesélek a szüleim válásáról, hogy én anyámnál maradtam, pedig apámnál szerettem volna, a kisöcsémről, az amatőr korszakomról, a Ki mit tud?-ról, a főiskolai évekről, a Nemzeti Színházról, a Katonáról, közte a tévéjátékokról, más színházban történt szereplésekről, a visszatérésről, a Nemzetiben Prospero szerepéről. Mindent fotókkal, újságcikkekkel támasztunk alá. Beszélek apámról – akit a rádiókabaré révén az egész ország ismert, de számos színdarabban és filmben is alakított jelentős szerepeket – , az ő öngyilkosságáról, annak hatásáról rám. A betegségem is benne van.”
A színművész sokat gyengélkedett az utóbbi időben, de hamarosan újra visszatér a Vígszínház színpadára, méghozzá a Játék a kastélyban című darabban láthatjuk először. A munka mellett a legtöbb időt a családjával igyekszik tölteni, ami nem is olyan nehéz feladat, hiszen menye, Epres Panni és két unokája a házuk felső szintjén lakik, de Albert fiáék is gyakran látogatják. A művész azt is elárulta, érdekli-e az unokákat a színészet. „Egyiket sem – szögezte le. – Az apjuk, Tibor is elmenekült előle. Barka tizennégy éves, balettozik. Mór másodéves gimnazista, vízilabdázik, mint az apja. Ugyanaz a mosolya is, mint Tiboré.”
Benedek Miklós kitért Balázsovits Lajossal való viszonyára is, akivel haláláig jó kapcsolatot ápolt. „A főiskolán nagyon jó barátok voltunk, később eltávolodtunk egymástól, mert szétvitt minket a pálya. Sokáig nem is találkoztunk. Miután a Játékszín igazgatója lett, egyszer sem hívott fel. Aztán leváltották, és Németh Kristóf lett az igazgató. Egyszer csak csöng a telefon. Mondom: ’Szervusz, Lajoskám, mi újság?’ Elmesélte, hogy milyen beteg, kiderült, hogy ugyanaz a bajunk. Akkor nekem még nem volt ilyen erős COPD-m (krónikus obstruktív tüdőbetegség – a szerk.). Onnantól kezdve csak gyógyszerekről, lélegeztetőgépekről, doktorokról beszélgettünk. Hullámzó kapcsolatunk volt. Ő a negyedik az osztályunkból, aki meghalt. Nem mondom, hogy nem félek.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
