Hiába tervezik meg reggelenként a napjukat, a váratlan helyzetekkel ők sem tudnak mit kezdeni. Az Országos Mentőszolgálat szóvivője nem is tagadja, inkább vele fordul elő, mint a trénerként dolgozó feleségével, Adrienn-nel, hogy egy munka keresztülhúzza a számításaikat. De ezeket igyekeznek családilag megoldani. Ádám 14 éves, Alíz 12, Lilla pedig 10, az édesapa szerint egyre önállóbbak, ami azt is jelenti, hogy nekik, szülőknek hamarosan könnyebb lesz. „Mint sok más család, mi is folyton tervezünk és újratervezünk. Többnyire én viszem a gyerekeket az iskolába, és idáig meg is vagyunk, a neheze csak ezután jön. Ki menjen értük? Ki vigye Ádámot focizni, sakkozni? Alízt röplabdázni, Lillát pedig ritmikus sportgimnasztika edzésre? A feleségemmel hiába egyezünk meg, ha hív a kötelesség, muszáj menni – mondja mosolyogva a népszerű kommunikációs szakember. – De megoldjuk! Olyan még nem volt, hogy ne sikerült volna. Ráadásul a fiunk egy ideje már nem is igényli, hogy ide-oda furikázzuk. A sakkról egyszerűen haza tud jönni villamossal, ami, bevallom, nagy segítség. Az anyósom sokszor besegít, Illetve a nagyfiam, Dani is felajánlotta, hívjuk, ha szükségünk van rá. Vigyázni is szokott a testvéreire – vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy felügyelni rájuk, hiszen már nem kisgyerekekről van szó. Sőt hát már lassan kamaszok. Nagyon is azok…”
A kulcs a türelem
„A szigor nem az erősségem, mint ahogy a feleségemnek sem – folytatja. – A pszichológiában van is egy kifejezés ránk: mi vagyunk a meleg-engedékeny szülők. Tehát azok, akiket a gyerekek sajnos a fegyelmezés közben kevésbé vesznek komolyan – tréfálkozik. – Legalábbis azt már sejtik, hogy súlyos következménnyel nem jár, ha mondjuk, olyat tesznek, mondanak, ami nekünk nem tetszik. Most nem kell nagy dolgokra gondolni, például a kérésünk ellenére nem pakolnak el, szemtelenkednek – ami ugye a kamaszkor hozadéka –, vagy édességgel tömik magukat. Az utóbbi nagyon aggaszt! Ha már az egészségügyben dolgozom, és tudom, mi tesz jót, vagy épp nem tesz jót egy fejlődésben lévő szervezetnek, akkor legalább ne kelljen azt néznem, hogy a gyerekeim cukron és nutellán élnek – kacag fel jóízűen. – Na szóval van miért rágni a fülüket. Ettől még természetesen roppant büszkék vagyunk rájuk, mert értelmes, jószívű gyerekek.” „Annyit mindenképp hozzáfűznék, hogy mivel 14, 12 és 10 évesek, tehát egy darabig még kijut nekünk a kamaszkorból, nem tehetünk mást, mint hogy próbálkozunk – veszi át a szót mosolyogva Adrienn a férjétől. – És az az igazság, hogy egy-egy konfliktusból nemcsak ők tanulnak, hanem mi is. Leginkább türelmet…”
Csak idő kérdése
Paliék két-három hetente „kimenőt” kapnak a gyerekektől, akkor pár órára elszöknek kettesben moziba vagy vacsorázni. Ehhez mindketten ragaszkodnak. „Szeptemberben csak egyszer voltunk, de amennyire hektikusan teltek az elmúlt hetek, mi már ennek is örültünk – mondja a családfő. – Bár végül rohannunk kellett haza. Ugyanis ez volt az első alkalom, hogy a gyerekkel nem maradt otthon felnőtt, gondolok itt bébiszitterre, illetve Danira vagy Adrienn anyukájára. És hát amikor az előadás szünetében ránéztünk a telefonunkra, láttuk, hogy azt írták a lányok: nagyon szeretnék, ha gyorsan otthon lennénk… Ennyi kellett nekünk, a második felvonást már tűkön ültve néztük végig, az utána tervezett gyorséttermi vacsorát ki is hagytuk, rohantunk haza.” „Szokniuk kell, hogy egyedül vannak otthon, mint ahogy nekünk is – magyarázza az édesanya. – Ez mindannyiunknak új. De tudom, hamarosan eljön annak is az ideje, hogy alig várják majd, hogy kitegyük a lábunkat otthonról” – teszi hozzá.
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
