Kállai Ferenc a második világháború idején ismerte meg Idát, a lebombázott Budapest egyik pincéjében. Hideg volt, s minden zúzmarás, ezért elnevezte a lányt Zúzmarának, aki az első pillanattól kezdve őszinte szerelemmel rajongott a kezdő színészért. Így lett a fiatal lány neve először Zúzmara, később Mara. „Eleinte együtt éltünk, majd megkértem a kezét. Akkor sem voltam hűséges hozzá, de a zsigereimben éreztem, hogy csakis hozzá tartozom. Senki mással nem tudtam elképzelni a házasságot. Mara jelenléte biztonságot adott. Néha úgy éreztem, hogy ő a barátom, máskor az anyám, miközben persze szenvedélyesen szerettem – mesélte Kállai egykor a Bestnek.
Kállai Ferencnek felesége mellett mindig teljes szabadsága volt. Mara soha nem kérdezte meg, hogy férje miért megy el, és mikor jön haza. „Nem kért számon semmit, és nem tett szemrehányást soha. A hová mész, hol voltál kérdéseket rossz hangsúllyal soha nem tette fel. Ha részegen mentem haza, akkor is a társam volt, s ha színészbarátokkal érkeztem hajnalban, akkor is felkelt és fogadott bennünket. Tudott a kisebb-nagyobb kalandjaimról is, hiszen mindig elmondtam. Nem akartam, hogy másoktól tudja meg. De soha nem akart elhagyni emiatt. Ennyire szeretett engem.”
A Kállai házaspár kapcsolata egyszer került komoly veszélybe, amikor a színész beleszeretett a gyönyörű francia színésznőbe, Colette-be. „Már a válás is szóba került, de Mara az egész szerelmet úgy kezelte, mintha az anyám lenne. Colette egy ideig nálunk is lakott, s hogy beszélgetni tudjanak, Mara megtanult franciául. Jó barátnők lettek. Amikor elutazott, Mara írta meg helyettem a leveleket, ugyanis én nem tanultam meg a nyelvet. Érdekes módon most, sok évtizeddel később, ha beszélünk róla, érzem a hangjában a fájdalmat, a féltékenységet. Ezért van nekem iszonyatos lelkiismeret-furdalásom, hiszen azt az emberfeletti jóságot már soha nem tudom visszaadni. Ettől nehéz elviselnem néha a saját múltamat.”
Mara kezdettől fogva minden hétköznapi terhet levett férje válláról. Kedves otthont teremtett, gyönyörű ősparkot varázsolt a gazos kertből, s kezelte a családi kasszát is. „A feleségem vette fel a honoráriumomat, én soha nem tudtam, hogy mennyi pénzünk van. Most sem tudom, de mindig mindenre annyi van, amennyi kell. Miután szabó a szakmája, mindent megvarrt: sapkát, nadrágot, kabátot. Amikor nélkülöznünk kellett, akkor is fel tudtunk öltözni. Szerencsére ma már meg tudjuk venni, ha valamire szükségünk van.”
Mara a premiereket kivétel nélkül végigizgulta, hiszen minden szerepet együtt tanultak. Ő végszavazott a férjének. „A feleségem mindig elmondta, hogy mi volt jó és mi nem. Bölcsebb volt, mint bárki más, ezért általában megfogadtam a szavát. Megnyugtató volt, amikor tudtam, ott ül a nézőtéren. Gyakran éreztem, hogy nincs levegő, ha éppen valahol nem volt a közelemben. A hatvan év alatt szinte nem volt olyan perc, hogy ő lélekben ne lett volna velem.” A házaspárnak sajnos nem született gyermeke. „Amikor a sors megajándékozott volna bennünket gyerekkel, akkor nagyon fiatalok, mindössze húsz évesek voltunk, s nem mertük vállalni. Később pedig a sors már nem kínálta fel ezt a lehetőséget. A gyerekzsivaj sajnos így kimaradt az életünkből.”
Kállai Ferenc minden nap a Lukács uszodában kezdte a napot. „Negyven évvel ezelőtt kezdtem a Lukácsba járni, ahová akkor Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Tímár József is lejárt úszni. Később persze kicserélődött a társaság, de közülük is már csak ritkán futok össze Gálvölgyivel, Garassal. Délutánonként sokat olvasok, nézem a tévét, és beszélgetek a feleségemmel. Régen több kutyánk volt, de miután pár évvel ezelőtt elveszítettük a legkedvesebbet, már csak macskáink vannak. Gyorsan telnek a napok, néha tartanám is vissza.” Kállai Ferenc úgy érezte, „szerencsés tenyéren járta a világot”. Mindig sokat dolgozott, jobbnál-jobb szerepekkel keresték meg a rendezők. Szerették a nők, s ő is szerette a nőket. A legnagyobb ajándék azonban felesége, Mara, aki minden percében óvta és vigyázta imádott férjét.
Kiemelt kép: Archív
