Az érettségi után a szegedi Royal Hotel alkalmazásába állt mint londiner, de a második nap már nem ment be dolgozni. „Azt mondtam, hogy köszönöm szépen, ezt nem szeretném tovább – kezdte a színész a Bóta Caféban. – Nem sokkal az érettségi után volt. És hogy egy picit visszacsatoljak Szentesre (ahova középiskolába járt – a szerk.) , mi azért egy nagyon komoly üvegbúra alatt éltük az életünket, szerintem a jó értelemben. És most nem a művészkedésről vagy a lila ködről beszélek, hanem inkább a toleranciáról, a szabadságról, az odafigyelésre, hogy tudunk a másikról, hogy kérünk és köszönünk, ami egyre kevésbé gyakori a mai világban. És mondjuk, ebből belecsöppenni egy olyan szakmába, mint a londinerkedés, amire nem is készültem, és nem is voltam rá felkészülve… Hát hogy mondjam? Egy hotel stábja erősen hierarchikus. Tehát a londiner van legalul. Emlékszem, az tette be a kaput – és azzal nem lett volna gond, hogy tizenkét órát kell állni, meg bőröndöket cipelni, nem ez volt a probléma –, hogy egyszer csak nagyon sok vendég tódult fel a recepciós pultnál. Én már akkor is beszéltem németül meg angolul, és ott volt a recepciós hölgy, és azt láttam, hogy rettentően el van foglalva, miközben a kedves vendégek kérik a tizennyolcas kulcsot. Mivel értettem, hogy az ’achtzehn’ számú kulcsot szeretnék, mondtam, hogy segítek, és benyúltam érte. És engem nagyon csúnyán leordított a recepciós – magyarázta, majd hozzátette, hogy ő máshogy szocializálódott, így meglepte a kollégája viselkedése. – Másnap reggel csörgött az óra, lenyomtam, és azt mondtam, én ide többet biztosan nem megyek.”
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
