Az EP dalai a transzgenerációs örökségek, az ambivalens szerelmi kapcsolatok, a belső küzdelmek és a remény erős témáit járják körbe. Olyan pszichológiai kérdésekről szólnak, mint hogy a függőségeink irányítanak-e minket, hogyan kötődünk, miért szorongunk, és milyen ma fiatal felnőttként bolyongani a világban vagy épp önmagunkban, legbelül. „Ha szorongásból meg lehetne élni, akkor már milliárdos lennék – mondja a BIBA frontembere, Bittner Dániel, aki korábbi zenekarához, a BittnerSweethez képest teljesen új stílusú és szövegvilágú dalokat alkot. Abban bízik, hogy a BIBA szövegközpontú dalai megérintik az övéhez hasonló problémákkal küzdő hallgatókat. – Szerintem nem vagyok egyedül a félelmeimmel, ezért elhatároztam, hogy csak a lényegről fogok beszélni. Azt látom, hogy sokan vagyunk egyszerre magányosak. Őszinte érzések megosztása helyett emojikat dobunk, élő beszélgetés helyett inkább csak chatelünk, valós kapcsolatok helyett pedig különböző függőségekbe menekülünk. Vajon vannak az egyéni sztorijainkon túl közös szorongásaink? Ha vannak, azokat honnan hoztuk, és meg tudunk-e szabadulni tőlük? Képesek vagyunk megugrani önmagunkat?”
Erről a jelentőségteljes felvetésről szól a lemez címadó dala is. „Sokan mondják, hogy magunkban hordozzuk a szüleink életének örömeit, traumáit és a velünk való bánásmódjuk lenyomatát. Ha ez így van, akkor felmerül a kérdés, hogy meg lehet-e ezektől szabadulni valaha is? Bízom benne, hogy igen, és ezt egy jó küldetésnek tartom. Azt látom, hogy baromi sokan traumáktól gyötörve tengődnek az életükben, de nem mernek szembenézni a fájdalmaikkal. Kényelmesebbnek tűnik a megszokott állóvízben való üldögélés, mint egy ugrás az ismeretlenbe. Komfortzónába rekedten hazudunk magunknak és egymásnak, az ebből fakadó feszültséget pedig függőségekbe menekülve próbáljuk oldani. Különböző függőségekkel takarjuk el a problémát, ami aztán másnap újra felszínre bukkan. Igen, sok trauma és elakadás a szüleinktől, nagyszüleinktől ered, de értsük meg: mi nem ők vagyunk. Na de hogy kik is? Erre kellene rájönnünk valahogy.”
Kiemelt kép: Dávid Imre
