A pandémia alatt tett egy próbált a nyugdíjas élettel, és rájött, nem neki való. „Szükségem van arra, hogy dolgozzak, legyen perspektívám, hobbim. Anyukám volt ilyen tevékeny, például nyolcvanévesen kezdett el szlovákul tanulni. De tőle tanultam azt is, hogy nem szabad elhagyni magunkat, ő még az utolsó éveiben is nem felállt a székről, hanem felpattant – mondta Kati korábban, aki szerint a bajból, a szomorkodásból is ugyanígy kell felpattanni, nem szabad elmerülni benne. – Az úgyis lesz mindig, mert hullámzó az életünk, de egy séta a párommal, a szomszéd gyerekek, akikkel tegeződök, köszönése és nevetése, egy baráti vállveregetés, vagy látni, hogy az emberek beszélgetnek a kutyájukkal sétáltatás közben elég, hogy mosolyt csaljanak az arcomra. Ez az a sok apró csoda, ami nap, mint nap ér, adja meg azt az alapboldogságot, amiben élek.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
