Az utazás nekem olyan…
mintha minden gyerekkori álmom megvalósulna. Kislányként Verne Gyula regényeivel utaztam, amit a valóságban vittem tovább.
Következő úti célom…
az az ország, ahol regényíróként minden elkezdődött számomra. Thaiföld, Bangkok – ahol az első regényem, a Bangkok, tranzit játszódik.
Amikor anya lettem…
hirtelen elkezdtem megérteni a szüleimet. Például azt, hogy miért nem hagytak sosem motorozni az úton, miért próbáltak eltántorítani a veszélyes dolgoktól.
A lányommal, Lindával a legjobb közös programunk…
amikor vasárnap reggelenként közénk bújik az ágyba, és még félálomban ott maradunk egy órát.
Attól félek a legjobban…
hogy egy őrült politikus egyszer csak kirobbantja a harmadik világháborút.
Amikor írok…
akkor nem zavar semmi. Annyira a saját kis világomban vagyok, hogy nyugodtan szólhat a zene, üvölthet a tévé, folyhat a társalgás körülöttem, én olyankor fejben teljesen a regényhőseimmel vagyok.
Nekem is voltak kudarcaim…
sok-sok évig vártam arra, hogy megjelenhessen az első regényem. Igaz, addigra már vagy huszonöt regénykézirattal kész voltam, amiken tulajdonképpen tanultam. Hálás vagyok az „utazásért”, mert útközben – írás közben – legalább olyan jó lenni, mint „megérkezni”.
Legnagyobb tanítóm…
az a Bangkokban töltött tél volt tizenegy évvel ezelőtt, amikor megtanultam rálegyinteni arra, ami nem fontos, elengedni, ami menni akar, és arra indulni, amerre a szívem vezet.
Teszek a fittségért…
naponta ötven-hatvan percet futok, mostanában egyre gyorsabb tempóban. Szeretnék újra napi tíz-tizenkét kilométert futni, mint Linda születése előtt.
Annyi szabadidőm van…
amennyit sikerül teremteni magamnak. Idén négy regényt fogok megírni, és mellette festek is. De olyankor, amikor Linda hazajön, mindig átváltok az együttlétünkhöz szabadidő-üzemmódba. Igaz, cserébe sokszor éjszaka írok, amikor ő már alszik.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
